Az Alaptörvény elfogadásának napja semmiben sem különbözött a többitől. A Vezér, amikor megnyomta a gombot, voltaképpen nem is várhatott mást. Mégis csalódást érzett, mert többre, másra számított: hogy megmozdul valami, tán hogy megrezzennek a gyönyörű épület cirádái, hogy megcsendülnek a díszekben az évszázados titkok. De semmi, csak a házelnök csilingelt, de az is csak véletlenül, mert a bajsza beleakadt a mikrofonba. A Vezér idegesen rezzent a zajra: még legyintett is a kezével, mintha el akarna hessegetni valamit. A csilingelést vagy a csalódottságot? Csak ő tudja.

Két nap is eltelt, de semmi sem történt. Minden ment, mint annak előtte: az emberek felkeltek, elmentek otthonról, dolgukra, és dolguk végeztével este megint haza. A verebek csicseregtek, a macskák nyávogtak (kivéve, mikor verebet ettek), az autók tülköltek, gázt adtak és fékeztek, pöfékeltek, mint rendesen. Semmi, de semmi se változott.

Így jött el a harmadik nap: az aláíratás napja. Az Elnök palotájában izgatottan és, mi tagadás, kissé fáradtan ébredt: fél éjszaka a nevét gyakorolta, hogy pont a nagy napon el ne rontsa! Ruháit szinte csak úgy magára rántotta, szerény reggelijét is kapkodva falta, a reggeli tornát meg egyszerűen elbliccelte, ami pedig évtizedek alatt kétszer, ha előfordult vele. Sietett dolgozószobájába: a nagy Mű már ott várta, az asztalon, rajta a kis rózsaszín elefántot formázó levélnehezékkel, előzékenyen a vonal fölé téve, ahova majd a szignóját kell helyeznie: ne kelljen már ezt a szép délelőttöt saját neve hosszas, kínos olvasásával töltenie! Megvolt hát: odafirkantotta az áhított szignót.

És abban a pillanatban, amikor aláírta, megtörtént! A Vezér először halk csilingelést hallott, ami lassan, fokozatosan ment át méltóságteljes harangzúgásba. A verebek abbahagyták a csiripelést, a macskák a verébevést, és az autók egyszerre mind megálltak. Az emberek kiszálltak belőlük, de kijöttek mind a házaikból is, és mozdulatlanul, tátott szájjal, áhítattal nézték az eget. És az megnyílt egyszerre, és a földre hulló fénypászmán angyalok ereszkedtek alá. Egy sereg angyal egyszerre fújta meg a harsonáját, és mikor abbahagyták, hatalmas fényesség szállt a földre. És ekkor az égre aranyszínű betűk égtek!

A Vezér tudta, ez neki szól, egyedül őneki. Szemébe könnyek tolultak, de letörölte őket, férfiasan. A fény vakító volt, és a zúgás is egyre erősödött, mázsás súllyal nehezedett a földön minden csendre. A vezér ekkor homályos tekintetét ismét az égre vetette. Hunyorogva nézett fel, hogy elolvassa az aranyló feliratot:

Semmelweiss Egyetem Kútvölgyi Klinikai Tömb Pszichiátriai Klinikai Csoport

És akkor egyszerre csend lett, és minden elsötétült.