Az egész úgy kezdődött, hogy egyik délután elfogyott a bolondok házában a ribizlilekvár.

Ez nagyon súlyos problémát jelentett, mivel a lekvár központi szerepet töltött be a bolondok nem csak egymás közötti, de időnként saját magukkal folytatott kommunikációjában is. Azon kívül ugyanis, hogy nyilván előfordult, hogy rendeltetésszerűen használták, azaz ették is a dzsemet, azt első sorban egymás képére, ruhájára, sőt a falra meg a húgyfoltos linóleumra kenték fel, sőt, beletaposták a szőnyegbe is, meg kiöntötték az ágyneműbe, hogy kéjes vigyorral fetrenghessenek benne. A vezetőség eleinte nem nézte jó szemmel ezt a nyilvánvalóan esztelen pazarlást, de a bolondokra jó hatással volt: segített levezetni reménytelen helyzetük miatt érzett agressziójukat, és a bezártság és sorstalanság miatt kialakuló depresszió ellen is hatásosnak bizonyult, így csak tessék-lássék, de leginkább sehogyan sem szankcionálták ezt a hülyeséget. A hülyékhez amúgy is szokva voltak.

Az ebédlőben reggel spontán kialakult lekvárcsata (mienk a lekvár, tietek a vár!) során derült ki, hogy a folyosóközi ribizlilekváron csúszkálóversenyt már nem fogják tudni megrendezni. A nyugtalanság őrültről őrültre terjedt, főleg az után, hogy Frici, a kényszeres hazudozó elárulta, hogy a lekvár eddig sem volt elég, és lehet, hogy nagyon takarékoskodni is kell majd vele. A hírre mindenki a maga kórisméje szerint reagált: a mániákus depressziósok megbolydultak, és előbb törzsüket előre-hátra döntögetve nyüszítettek, majd mélységes apátiába süllyedtek, a cezaromániások a hírre egy teljesen értelmetlen új választás kiírását kezdték követelni, amit persze ők nyernének meg, míg a paranoid szkizofrének agyonhasznált piros-fehér pelenkájukba fúrták a fejüket, mert valaki azt mondta nekik, hogy attól lesz lekvár.

A pazarlást mindenesetre egy percig sem függesztették fel, sőt, dühödten hajigáltak ki bontatlan dzsemesüvegeket is az emeleti ablakokon az utcára – hiába könyörgött nekik Gedeon, a nappalis portás. (Ő valamikor sorstársuk volt, de eredményesnek bizonyult a kezelése, így félállásban visszafoglalkoztatta a diliház, és csak este kellett bent aludnia. De kéthetente kapott kimenőt is.) Ám a bolondok továbbra is ragaszkodtak az azonnali változáshoz és ahhoz, hogy ne változzon semmi se, és legyen több a lekvár és kevesebb a hígfos: nem csoda, hogy Vendel, a szélhámos Münchausen-szindrómás és cezaromániás addig szédítette őket, míg meg nem választották Nemzeti Szent Főhülyének. Hatalmas fölénnyel, ráadásul: gyakorlatilag csak az egész napjukat teljes nyálcsorgatással, de egyébként mozdulatlanságban töltő katatón szkizofrének közül voltak olyanok, akik nem szavaztak rá.

Vendel, az új vezér azonnal időpontot kért dr. Baróti Manuel professzor úrtól, a klinika igazgató-főorvosától. Vendel a megbeszélésen elmondta, hogy soha nem látott több lekvár kell és indokául azt hozta fel, hogy nincs elég lekvár, valamint felhatalmazás. A főigazgató ekkor arra kérte, hogy legyen belátással: a tavalyi év nem kedvezett a ribizliültetvényeseknek (sokan már száz éve nem látott ribizliválságról beszéltek), és tájékoztatta Vendelt, hogy a műintézmény már így is huszonharminc évre előre felélte a saját ribizlikészlet-keretét, így most már ribizli csak hitelre lehetséges. Vendel először lesöpört az asztalról minden érvet, valamint a Tanár Úr herendi nippgyűjteményét, ám az ápolók végül legyűrték az ellenállását, és visszavezették a szobájába, sőt, még a pelenkáját is kicserélték, amit ő természetesen sikerként élt meg.

Vendel ezután új taktikát eszelt ki: keresztülvitte, hogy a kiosztott ribizlilekvárból mindenki egyforma részt legyen köteles a közösség számára adó formájában visszaszolgáltatni – kivéve azokat, akik többet kaptak, vagy akiket meg is látogattak néha a családtagjaik, mert őnekik sokkal kevesebbet kellett beadni a közösbe. Az emiatt keletkezett ribizlihiányra válaszul csökkentette az intézményben dolgozók lekváradagját, fokozott lekvárkeverőkanál-ellenőrzést helyezett kilátásba, valamint intézkedett a felmosóvödrök alján összegyűlt, húggyal és szarral kevert lekvármaradék újrafelhasználásáról is. Mivel ez nem hozta meg a kívánt hatást, kikutatta és beszedte az ápoltak uzsonnára vagy másnap reggelire félretett lekvármegtakarításait – igaz, cserébe azt ígérte, hogy majd ha már nem tudnak kikászálódni az ágyból, a szint minden lakója összedob valamennyit a számukra, ha lesz miből.

Ennek az intézkedésnek megfelelően két napig megint elegendő volt a lekvár, így csökkenthették az intézmény tartozását, valamint meg tudták rendezni az esedékes Nemzeti Idióta Kajak-kenu Versenyt: ezt hagyományosan lekvárral feltöltött fürdőkádakban végezték, és érdekes módon eddig még nem akadt egyetlen győztese sem. De a bőség napjai nem tartottak sokáig, és a bolondokháza lekvártartozása sem csökkent, így Vendel belátta, hogy intézkedéseitől nem hogy több, de kevesebb lekvár lett, és a hitelállomány sem csökkent. Parancsba adta tehát, hogy a lekvárhitelezők ezentúl ne a rendkívül értékes ribizlit, hanem a sokkal értéktelenebb hecsedlit követeljék a bolondoktól tartozásuk fejében, valamint kénytelen volt döbbenten felfedezni, hogy az intézmény dolgozói otthon is tartanak némi lekvárt – sőt, családtagokkal, barátokkal is rendelkeznek, amit eddig eltitkoltak a bolondok elől. Elrendelte tehát, hogy a környék minden lakója haladéktalanul adja a lekvárját a tehetősebb bolondoknak, hogy azok ezentúl lehúzhassák a vécén az összeset. Ezen a ponton döntött a vezetőség az elektrosokk újbóli bevezetése mellett.

Azóta csend van a házban, csak szegény, bolond Vendel artikulálatlan ordítozása hallatszik olykor. A félelmetes vonyítás oka szakértők szerint az, hogy az „unortodox” szót próbálják formálni lebénult ajkai, de az első hangnál mindig elakad. De persze lehet, hogy tévednek.

Mind tévednek.