A magyar közélet jelenlegi legnagyobb sorskérdése akörül fenekedik, hogy mit keresett a szőcsgéza lába között (nem, nem ott, lejjebb, bár ki tudja) a nyirőjózsi. Illetve a hamvai neki.

Ha most Önök azt tetszenek gondolni, hogy én hülyeséget beszélek, akkor Önök erőst tévednek. Megesett ugyanis a minap, hogy halaszthatatlan szükség látszott mutatkozni egy féltehetségű, ámbátor fejétől a farkáig oda-vissza erdélyi nyilasfasiszta író (ez volna a nyirőjózsi) által hátrahagyott hamvveder Erdélyországban történő elásottságára. Merthogy mélyen benne lakozik ő az erdélyi lélek fundamentumának a kellős közepin, csak eddig alkalmasint Spanyolhonban tetszett nyugodni ama hamvaknak, tekintve, hogy őnyirőjózsiságának egészen odáig kelletett szaladni a háborús bűnössége okán felmerült felelősségre vonás elől.

Illetve nem tudom, el akarták-e ásni, meg hogy egyáltalán van-e képessége ennek a magát jobboldalinak tartó félfasiszta bagázsnak az ásásra (nem könnyű meló az, teknikát, egész embert igényel, pláne a kötött erdélyi hegyi talajon), vagy csak simán ki kívánták állíttatni valami igen gusztustalan dolgot valami emelvényre, körbefonva a háromszín pántlikával, hogy mindenki láthassa. Okulásul. Tudniillik okuljon mindenki: nem baj, ha a szálasi volt életedben az egyik legjobb havered, mert ha melléje a csöpögős-modoros parasztromantikás szentimentalizmusban is májer vagy (aki nem hiszi, járjék utána), úgy ki leszel állíttatva halálod után, mint az a mikelandzséló monalizája az uffiziben.

Mondjuk nevezett festmény nemhogy nem az Uffiziben van, de ráadásul nem is említett mester műve (nem mondom el a megoldást, guglizza ki a kövérlaci, ha akarja), de mivel a valósággal való csendes öszvemosolygás ezeket amúgy sem vonzza különösképpen, azt gondolom, mindegy is: számukra nagyjából úgy egészében le van szarva, mi van a világban. Szívünknek kedves nyilasfideszeseink ugyanis darab ideje már egy egészen más világot építenek: egy másik, szebbnek nem szebb, nekik mégis tetsző új világot, amelyben a feltétlen lojalitásnak, és nem a tehetségnek jut szerep – hacsak a vasalberteket, nyirőjózsikat nem tekintjük tehetségesnek. De mi, értelmes emberek nem tekintjük, nem tekinthetjük, mert hiszünk az irodalomtörténetben jártas szakembereknek, kritikusoknak, más szóval a szemét kozmopolita zsidóliberálisoknak. Vagy azoknak a jobboldalikonzervatív árulóknak, akik szerint a kerényiképek bénák, a matolcsizmus meg tankönyvszerűen baromság, és nem ám nemzetgazdaság alapon értelmezett unortodoxia, mi több, szabadságharc.

A világ persze érthetetlenül tekint le ezekre, amint ülnek tehetetlenül önnön tehetségtelenségük el nem ismertsége fölött érzett csendes gyötrődésükben: a világ közönyösen halad tovább, legfeljebb időnként megdicséri az ellenséget, majd megbünteti az öngyilkos gazdaságpolitikát, hogy nem egész fél év elteltével visszavonja a büntetést. Ami utóbbit persze ezek sikerként élnek meg: tudniillik annak kell most örülni nekünk mindannyian nagyon, hogy mégse leszünk megbüntetve. Ami tényleg egy óriási siker, tekintve, hogy közvetlen az előtt, hogy meg voltunk megbüntetve, nem voltunk megbüntetve, ami valóban lényegesen sikertelenebb meg nem büntetve levés volt ez utóbbi meg nem büntetve levésnél. Agyrém.

Nem csoda, ha ezektől a birodalmiaktól nem kell nekünk az euró sem: ilyen gagyi szarral ne is traktáljanak minket. Jó nekünk a stabil, masszívan zuhanó tendenciát mutató forint is, amivel több, mint tízmillióan fizetnek szerte a világon, szemben azzal a gyenge párszázmillióval, aki meg euróval fizet. Mert hát igen, minden megfogalmazás kérdése: ha valamiben, ebben ezek tényleg tehetségesek – szerintem ha kicsit megerőltetnék magukat, nem csak a félig üres pohár meleg lóhúgyról bizonyítanák be, hogy az félig tele korsó hideg sör, de szinte bármi másról is.

Mona Lisára visszatérve: a modelljéül szolgáló polgárasszony jellegzetes hamiskás mosolya egyébként történetesen nem attól van, hogy ki nem állhatja a zsidókat, csak titkolja még egy kicsinyég. És nem is attól, hogy hülye szegény, nagyon. Fene se tudja: évszázadok alatt nem sikerült megfejteni mosolya titkát, pedig próbálták sokan, szerte a világon. Sok minden mellett ebben azért tényleg különbözik a jelenvaló félnácijaitól: mert bár az is egy rejtély, hogy ők most megint minek örülnek annyira azon a messziről bűzlő szemétdombon, amit két év alatt kapartak maguk alá, arra viszont már senki sem kíváncsi.

Ami végső soron az egyetlen pozitív hozadéka ennek a történetnek.