Ez egy nagyon rövid poszt lesz. Egy másik helyett készült, ugyanis, és egy helyettes húzza meg magát.
Napok óta próbálok ugyanis egy jó kis odamondogatósat írni a láncziaknak, schmidteknek, kuminszerinteknek, sőt, szőcsöknek és elsimonoknak. Lett volna benne napi politika, független értelmiségi, szopóskurva, független értelmiségi szopóskurva, de még Kiscsillag-dal is a rockzenészekről és a szopóskurvákról. Sosem fogom megírni.
Kitaláltam ugyanis, hogy majd este, az ír-spanyol meccs alatt: fél szemmel a monitoron, fél szemmel a másik monitoron. (Igen, két monitorom van. Fussa.) De nem ment. És nem a spanyolok lenyűgöző játéka miatt nem ment.
Igen, az ír dal tett be. A szurkolóké, a meccs végén. Azoké a szurkolóké, akiknek a csapata éppen nagyon kikapott odalent. De ezek a zavaros tekintetű, besörözött (állítólag lehetett kapni a stadionban), szarráázott és szarrávert, és minden emberi és matematikai számítás szerint a további küzdelmektől búcsúzó írek az ilyenkor obligát stadionszétverés helyett inkább elénekelték egyik szomorkás balladájukat. Vagy harmincezren. Miközben a szép magyar gyepen éppen nagyon, nagyon kikapott a csapatuk.
És nekem eszembe jutott a posztom kuminokról, vonákról, sőt, kövérlacikról. És rájöttem, hogy ott, abban a pillanatban és azon a földön csak a gyep volt magyar.
Kibaszott messze vagyunk Európától.