Magyarország, illetve akkor még leánykori nevén a Magyar Köztársaság 2003. április 12-én népszavazással erősítette meg csatlakozását az Európai Unióhoz. Nos: én nem szavaztam meg.

És ebben nem csak az zavart meg kicsinyég, hogy akkoriban én éppen egy igen durva közúti gázolás fáradalmait pihentem ki a helyi baleseti osztály tapintatból traumatológiának nevezett elfekvőjén. Hiszen ha nagyon akartam volna, mármint ha nagyon akartam volna, és fejsérülésem, valamint a folyamatos operációk következtében beálló permanens eszméletvesztéseim ebben nem akadályoztak volna meg, akár még mozgó urnát is módomban állt volna kérni. Volt azonban egy enyhe, úgynevezett anterográd amnéziám is, ami következtében napokon keresztül lövésem sem volt arról, hol a picsában vagyok. (És még csak nem is rám osztották Lucy Whitmore szerepét az 50 első randiban. Szereposztó dívány, tudjuk, hogy megy ez.)

Utóbb persze sajnos kiderült, hol vagyok, de addigra, fájdalom, a népszavazás lezajlott nélkülem is. És bár már sohasem tudjuk meg, mi lett volna a végeredmény, ha én is szavazhatok (például mert az a barom jobban figyel annál a zebránál, ahol kis híján lemészárolni méltóztatott másodmagammal), fájó kötelességem jelenteni, hogy amennyiben akkoriban épp nem egykori állkapocscsontom kisebb-nagyobb darabkáit köpködtem volna ki a vesetálba, bizony, nemmel szavaztam volna. Két okból.

Egyik okból: addigra már eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió nem valamiféle „egyesült államok”, csak amolyan érdekes kísérlet a sifferi értelemben vett bázisdemokrácia kontinentális spektrumon történő megvalósítására. Ennek oka többrétű, de talán csak az a rengeteg néger rabszolga hiányzott hozzá, aki miatt részben legyilkolhatta volna a polgárosodó Észak a büdösbunkó délieket, hogy ezáltal forrjon szövetségbe az a sok szabad köztárasaság. (Ez így nagyon romantikusan hangzik, de fájdalom, ebben a csetepatéban mi legfeljebb Kelet-Közép Texast alakíthattuk volna. De maximum Kentuckyt, és azt is csak a pálinka miatt.) Az egységes Európa így nem születhetett meg vérben és mocsokban: az a forradalom legalábbis nem került mindenütt megtartásra, amely eredményeképpen ma már nem ér a sötétebb bőrű embertársainkat állati sorba zülleszteni. Ezzel szemben már a szeptembertizenegyre adott töketlenkedés is megmutatta, hogy az Európa nem felelősen és bölcsen gondolkodó nemzetek uniója, csak időnként változó számú sikítozó hülyegyerek egy homokozóban, ahol valahogy mindig a németekhez kerül a dömper.

Ez azonban még hagyján lett volna: egy mégoly rosszul (lassan, hatékonytalanul) működő, de demokratikusan megválasztott és a demokráciában erősen bízó közösségben is jobb benne lenni, mint egyedül partizánost játszani a hátsó gangon. Ez is úgy van tudniillik, mint az óvodában: egy ilyen ápolatlan büdösbunkó, mint amilyen mi vagyunk, ne akarjon sehova se tartozni. Előbb mosakodjon meg legalább. Nos, ez a jelenlegi magyarország azonban gyönyörűen mutatja, mi az, amit a néhai Magyar Köztársaság elmulasztott megtenni a csatlakozási tárgyalások során: ugyan szépen felöltöztünk, megmostuk a fogunkat és meg is fésülködtünk (úgy nagyjából), csak közben a tökünk pudvás, és lerohad a lábunkról a zokni a körömgomba miatt. Másképp: sötét kis bunkók vagyunk, ez a helyzet.

Mindent elmond a fenti kórkép igazságtartalmáról, hogy azóta, leegyszerűsítve, mindössze két országos népszavazás volt hazánkban, és legutóbb olyan kardinális kérdésekben kellett döntenünk, hogy fizessünk-e háromszáz forintot a háziorvosnak. Hozzátéve és nem elfelejtve, hogy jelenleg a villanyszámla csökkentése érdekében folyik az aláírásgyűjtés, én már izgatottan várom a helyi járatú buszokra váltandó jegyek árának 250 forintban történő maximalizálása ügyében kiírt ügydöntő népszavazást is.

Namármost: akinek a haza, az ország, a nemzet jólléte kapcsán kapásból az jut eszébe, hogy mennyivel több töpörtyűre fog telleni, ha megszívja az Eon meg a többi bankár a rezsicsökkentést, meg akit nem zavar, ha emiatt ő vagy a mások gyereke tandíjat fizetni, a működő tőke kiáramlani, a kisvállalkozó meg tönkremenni köteles, vagy akinek nem gond, hogy neki már nem jár alanyi jogon nyugdíj, tisztességes bírói eljárás, köziratokba való betekintés, akit most már lassan a legutolsó gyógyszerész is lakásában vegzálhat, hadd ne soroljam, szóval aki csak annyit érzékel maga körül, hogy igaz, hogy drágább lett a kőbányai, de legalább több jut, nos, annak nincs helye a mégolyan rosszul működő Unióban sem. Annak marad a homokozó melletti kispad és a kerítés széle közötti senkiföldje, meg a bodobácsok, kabócák, egyéb még nála is szerencsétlenebbek gyötrése – mit akarok mondani, „felzárkóztatása”.

Ez van. Tessék tudomásul venni: ebben az országban kétmillió embernek, ami most van, épp ez volt a vágya. Igen az, hogy a „fékek és ellensúlyok” megszűnjenek, hogy a törvényalkotásnak ne legyen semmilyen gátja és aggálya, hogy ne legyenek tiszta és demokratikus választások, és hogy minden cigány (szegény, buzi, libsi stb.) rohadjon meg. Másik kétmillónak nincsenek ezen a domainen vezérelt vágyaik (megelégszik a töpörtyű aktuális világpiaci árának kedvező alakulásával), de a maradék négymillió sem teljesen normális, tekintve, hogy vagy hajlandó más pártra is szavazni a felhozatalból, vagy dacoskodik, hogy dafke nem hajlandó. Egyik se tűnik nyerő taktikának; és bár erről még a legkevésbé ők tehetnek, nem lévén ugyanis komolyan vehető jelentkező, ez nem menti őket az alól, hogy még annyi eszük sincsen, hogy legalább ugyanazt a hülyeséget válasszák a kettő közül.

Ezt viszont sem a Jóisten, sem annak földi helytartója, az EU nem oldhatja meg helyettünk. Semmilyen özönvíz, kénköves eső vagy túlzottdeficit-eljárás indokolatlanul, de pedagógiai célzatból örökkétig történő fenntartásával sem. Tehát innentől az van, hogy nagyjából huszonöt évig lehet reménykedni, hátha elviszi végre a májcirrózis szeretett vezetőnket, és akkor majd hátha jön egy másik Gorbacsov, és lehet megint sátrat verni Lakitelken: a forradalmat ugyanis már el tetszettünk cseszni, kezitcsókolom. És ezen keseregni is kár: volt 15-20 kevésbé rohadt évünk, azzal kell beérni. Ez elég siralmas, de képzeljétek el: van, aki siketvakon születik, mégse köti föl magát az első adandó alkalommal, amint kitapogat egy szeget.