Felreppent minap egy video, melyen bizonyos katonai ruhába öltözött idióták idióta módon masíroznak fel s alá néminemű díszes kulisszák előtt, és mindeközben még csak el sem röhögik magukat. Felmerül a kérdés, mi is ez.

Nos: talán nem árulunk el nagy titkot vele, de ezúttal nem a párizsi Bolondünnep, de még csak nem is az éppen aktuális nevű (mikor mi van betiltva) nácigárda kosuttéri majomkodása keltette fel az érdeklődést, hanem egy bizonyos volt kisztitkár, kommunista, jelenleg parlamentelnök, továbbá fasiszta által (és számára) gründolt majomparádé hitvesi násztánca. Ezt az eredetileg egyébként erőszakszervezetnek elgondolt, ám szemlátomást paralízises tánckart azért kellett potom soktízezer calvadosos csirke áráért felállíttatni, hogy az védje meg a fasisztakommunistát a nőverő képviselők ellen tiltakozó, vérszomjas asszonyoktól.

Hogy persze emberünk miért fél ennyire a nőktől, esetünkben öltést nem hoz a dolgon: van ugyan némi különbség a nekem nem áll fel meg a nekem álljanak fel között, ám olcsó szóviccekkel még nem ment a világ elébb. Kérdés viszont, hogy állunk a vicces, bár sokmilliós hacukákban körbenállegy-kislányozó, adjkirálykatonázó idiótákkal?

Annak eldöntése sem tartozik ide, hogy a katonai díszszemlék lebonyolításának koreográfiája, azaz esetünkben inkább táncrendje más, boldogabb helyeken ősi és valaha talán értelmes hagyományok torzult lenyomata volna-e: nyilván nem, Nemzeti Együttlépkedés Rendszere sajnálatos módon még nincs ezredéves sem, ám erről nálam komolyabb szakmai nívón értekezett már a magyarnarancshu oszlopos kolumnistája, hagyjuk is. Ez eddig rendben van: akinek nincs hagyománya, az annyit is ér, oszt jónapot.

Szögezzük le: azt sem gondoljuk feltétlenül, hogy a fenti videón szarógalamb módjára bolondozók ab ovo, immanens, vagy akár csak inherens módon lennének idióták. Meglehet, naivitásunk határtalan, mégis úgy képzeljük, hogy azok az izék, illetve, jobb szó híján, mondjuk most: embernek látszó izék reggel ugyanúgy felkelnek, megsimogatják anyát, kutyát, feleséget (ebben a sorrendben, ha jól követjük a Nemzeti Együttműködés vakkomondori decimáit), majd vagy megfürödnek, vagy nem, vagy fogat mosnak, vagy nem, mindenesetre vagy kocsiba ülnek, vagy metróra szállnak, vagy felpattannak a cangára, és ily módon meg sem állva kerekeznek a kosuttérre, hol is munkájok vagyon, melyben ilyen formán bele is állanak. Mint akármelyikünk, leszámítva a kosutteret.

Ám akkor, ott, abban a pillanatban, amint felöltik a tízmilliós hacukát, a sujtással ékesített luizvuton-tölténytáskával, elönti agyukat valami, a vér lábukba iramlik, azaz: történik velük valami.

De mi?

Ámde ne szaladjunk ennyire messzire! Ezek sokan vannak (a videó tanulsága szerint akár tucatnyian is, nem tudtuk megszámolni a forgatagban.) Mindenesetre esetükben kimondható, hogy a csoportdinamika is közrejátszhatott, az egy hülye százat csinál elve alapján. Érdekesebb volna tehát megfigyelni őket egyesével, kvázi példányonként, amint élőhelyükön, illetve esetünkben munkahelyükön egymástól mit sem zavartatva végzik a szokásos napi tevékenységüket.

Mint a fentebb említett házelnök: az is, amint bement a meghitt, meleg, házias nácitévéjébe, ott azonnal elrikkantotta magát, hogy gennyes seb, nemzetietlen, meg képződmény, muníciót adva ezzel a balliberális, nemzetietlen képződményeknek, hogy fasisztaveszélyeshessenek egyet. Nekik persze igazuk van, emberünk fasiszta, nyilván, de nem ez a lényeg: neki ez a lételeme, ő ebből él, ő ebben van otthon. Régen kommunista volt, azért haragszik most ennyire a nemkommunistára. Magára haragszik: azért iszik, mert szégyelli magát, hogy iszik: igaz, esetében nem az alkohol játszik központi szerepet.

Na de, a többiek. Hogy azok miért nem röhögik képen saját magukat, saját magukat látva? A pénz nem lehet ok mindenre: és hát azokról mégse mondhatjuk el, hogy levitézlett kisztitkár, próbakommunista, jó eséllyel hasadt elméjű szerencsétlen mindahány. Meglehet, hogy csak az a hülye ruha teszi: felveszik ezek a bolondjelmezt ott bent, a munkahelyen, és azonnal elkezdenek felalárohangálni, bolondmód, kussolva. Vagy épp ellenkezőleg, marha nagy hodály termekben ökörségeket beszélni.

Némelyik ebbe annyira beleszeret, hogy nem akarja levenni, szinte egylényegül vele, és így viszi magával, Tusnádfürdőtől Kazahsztánon át egészen Japánig, meg vissza, fatornyos falujába. És nem veszi le Brüsszelben sem. Lassan már mindenhol kiröhögik, de nála az eszme, és amit onnan esetleg idétlen forgolódásnak, tökölődésnek meg helyben járásnak látnának sokan, maga a nemzeti együttmegmaradás nemzetközi eszméje. És különben is: ha gond lenne, kivett ő már egy másik mentét, másik csizmát, másik lajbit is a sifonérból. De nem egyet: tízet. Amit a kedves publikum megkíván. Azt majd felkaphatja, ha szükség hozza, vagy ha szorul a hurok. Vagy ha győz a gyurcsány.

Addig is, dolgozik a koreográfián. Egyelőre még csak a tökönrúgott strucc-formáció megy, de legalább van hova fejlődni. Nem hiába van egy saját kis házi markóivánja az embernek.

Mit akarok mondani: az is iszik.