Az úgy volt, hogy az országban az emberek igen szegénykék voltak. Mármint abban az értelemben voltak nagyon szegénykék, hogy az egyik szomszéd országban az emberek nem voltak annyira szegénykék. Nem beszélve a szomszéd ország többi szomszéd országairól.

Ez viszont már felettébb bosszantotta az embereket az országban. Elhatározták tehát, hogy, mivel több pénzt keresni nem tudnak, mert ahhoz okosnak is kellene lenniük, meg szeretniük kellene egymást bizonyos mértékben, ami viszont nagyon fárasztó, így elköltöznek onnét.

Ez az elköltözés persze, főleg egy egész ország esetében, nem megy egykönnyedén. Mert most nem is az, hogy már egy egész megye, vagy hogy egy egész etnikum kiköltöztetése is problémába ütközne akkor is, ha az a megye jellemzően mondjuk zsidókból állna, akiket sürgetős módon munkára fogandó, továbbá idegenrendészeti okokból el kell égetni nagy kemencékben, hogy melegednének az emberek. Ebben ugyan volt már némi tapasztalatuk, nagyjából ment is volna, ha hagyják nekik megint, mint annak idején, a sasos időkben, de volt itt még egy pár bökkenő.

Ezek a zsidók ugyanis nem hogy nem zsidók voltak, vagy nem jellemzően, hanem nem is egyetlen megyében laktak, hanem hogy szétszórva, mindenfele laktak az országban. És ezek dolgoztak rendesen, vagy legalább eléggé csendesen tudtak éhezni, nem hagyhatták őket hátra. A többi meg, ugye, a családtag, azt ugye visszük, ha maga alá szarik, akkor is. Drága imrebácsi, kiszolgálta az összes eddigi rémuralmat, csak nem hagyjuk sorsára.

A még ez után is fennmaradó illetőség, aki meg a liberális, az is jó valamire, hiszen azért adja a gyarmatbirodalom, tudniillik az Ejrópa a földalapú támogatást a családba. Mert hát abban az országban az Ejrópa volt a főkereső, részint mint tőkésautó-gyáros, részint mint kivándorolt magyar, részint mint hülye, aki utóbbi csak adja a pénztet, hátha jobb lesz annak, aki adja. Mert nem láttak még hangyaszarnyi faluban fifa-kompatibilis repteret, azért hitték. De majd rájönnek. De addig is, ezek a nyüves ballerek is megtermelték a maguk hasznát, mert, akárcsak a nyüvek, akik a szartot bontják a latrinán mindaddig, míg nyakon nem küldi őket a teljhatalom ojtott mésszel, írogatták az újságba, hogy ellenzéki összefogás, felkészültünk a kormányzásra, éjjenbajnai. Ennek az Ejrópa, úgy is, mint elnyomó, igen örült, mert így nem köllött hatalmi szóval bizottságot javasolni, ami majd lehet, hogy nagyon szomorú lesz, ha nem lesz megvédve a szabadság az országba’.

No, de hogy szavamat ne felejtsem: a költözés. Ez a költözés egyébként már nem volt minden előzmények nélküli, mert aminek előtte az Ejrópa gyarmatbirodalom lett, úgy volt, hogy az egész ország elköltözik oda, az Ejrópába. De közben sajnálatos módon nem lett eléggé miniszterelnök a Miniszterelnök. Mármint hogy miniszterelnök volt ő még továbbá is, de valaki másnak adták a miniszterelnöki fizetést, ami egy sajnálatos adminisztratív tévedés, az úgynevezett demokratikus választások következtében következett be, ami viszont felettébb bosszantóan hatott a Miniszterelnökre, mert így nem ő írta alá a költözési szerződést, hanem a fenti adminisztratív okokból a hatalmat bitorló miniszterelnök, aki, ugye, nem maga a Miniszterelnök volt. Ennek okán az a költözés érvénytelenné lett, ami nem csak azt jelentette, hogy vissza kellett volna költözni az Ejrópából mindenestül, azaz visszacepelni a stelázsit, a nagymama komódját, a zongorát is, sőt, a Wertheim-szekrényt is, hanem hogy mivel az a költözés a fentebbi okokból el lett rontva, de véglegesen, a költözést megismételni ugyanabba az irányba nem volt többé lehetséges. A Miniszterelnök kormányzati tanácsadói tehát, mind a kettő, mert hogy szavam ne felejtsem, sikerült nagynehezen gyógyírt találni a fentebbi adminisztratív fennforgásra, mivel a velejéig hazug gyurcsányludvérc kilövette a szemet, ami kapóra jött, mert így legalább nem kellett fizetni háromszáz forintot a patikába, vagy hova a náthás picsába, mindegy, szóval így megnyerte lehetőséget a Miniszterelnök, hogy újravezényelje a költözködést, de immáron saját hórukkokkal, saját esze után, a saját másik irányába. Ehhez csak annyi köllött, hogy azt hazudta, hogy nem megy el a másik irányába, aztán ehhez képest meg mégis elment. Jobbra elnézek, majd beadom balra a középcsatárnak, fodbalokosan, nem érdekes. Így megy ez.

Már csak a költözés napja volt hátra. Ez úgy ment, mármint a nap, hogy nem normálisan, azaz jobbról balra, egyben gyurcsánybajnaista, aljadék módon, hanem balról jobbra, keletnek, egyben rohaggyon meg a térképészet, ahogy van, földrajzibizottságostul. Nekünk jobbra nyugszik a nap, sőt, ha nagyon felbosszantanak, jobbikra, de nem belepofázás van a nemzeti belügyeinkbe csakazértakkoris. Be lett tehát csomagolva az egész ország egy böszme nagy borítékba, jó szorosan, cukorspárgával általkötve, de faintosan, megcímezve rendesen arial tizenkét pontossal, és feladva keletnek, tehát jobbra, még egyszer mondom, nem elbaszni máskor. És portóval, fizesse, akinek köll. Már ha köll egyáltalán bárkinek.

És mert azért köllött, hát fizette is. Megint sikerült tehát eladni aprópénzért az ezeréves árpádvérét, bendegúzilag, sőt, az humormagorig bezárólag, hálaajóistennek. Igaz, megint nem a jó kufárnak, de ez már mit sem ölt a dolgon, hiszen, ha jól keverjük a paklit, visszakapjuk édeserdélyt – vagy ha azt nem is, munkacsevót biztosan. És a lényeg, hogy az ország, mondani sem kell, ebből semmit se nem vett észre, leszámítva, hogy már megint olcsóbb lett a rezsi. Be is gyújtottak alaposan a konvektorba, felkapcsolták a nagymama csillárját, amibe direkt nem gazdaságos izzókat csavartak, hadd rohadjék meg a sok idegenszívűje. Aztán csak ültek a fénybe-melegbe, bizakodva, ebben a nagy reménységben, amibe bele lettek téve újfent módon, akárha egykoron, mikor még vöröscsepel, vezesd a rezsiharcot, szajuz nyerusímüj, a párttal a néppel egy az utunk, munkásőrnek egy baja, nagy baja.

És így ültek, énekeltek, míg lassan belepte őket vattapuhán a vastag, hideg, óvó idő.