Egy bicskei áruházból 2014. január 25-én délelőtt drámai bejelentés érkezett: egy 79 éves bicskei férfi három darab burgonyát akart fizetés nélkül kivinni az üzletből. Cselekménye során a biztonsági őrök tetten érték: a rendőrök előállították a Bicskei Rendőrkapitányságra, ahol szabálysértési eljárás indult ellene.

U. Kálmán, bicskei fafeldolgozási menedzserasszisztens négy éve, kicsivel hetvenötödik születésnapjának közelgő időpontja előtt gondolt először arra, hogy krumplit lopjon. Akkor történt ugyanis, hogy akkori élettársának bátyjának vőtársának hátsótelekszomszédja különösen nagy értékre elkövetett burgonyatermesztés gyanújába keveredett, miután a véletlenül megörökölt, földbérlettel és homokzsákokkal is megerősített negyedhektárnyi árokszélén mintegy három szatyor, uszkve harmincnégy kiló krumplit talált.

A nem várt lelemény persze azonnal megmozgatta minden környékbeli nehézfiú fantáziáját: voltak, akik máris a legendás burgonyakincs eltulajdonítását és a feketepiacon történő értékesítését tervezték. Sőt, akadtak, akik már hátsó kamrára szakszerűen felhelyezett biciklizár kombinációjának kombinatorikai, káoszelméleti, sőt, lottókombinációi lehetőségeit tanulmányozták. Tervüket azonban keresztülhúzta, hogy Margit, az említett vőtársszomszéd akkori élettársa a krumpli egy részének, valamint némi maradék paprikának és vasreszeléknek a felhasználásával paprikást készített, míg a többi, nagyjából feketére rohadt részét egyszerűen kihajította, a tyúkok elé. Az ily módon biztonságba helyezett kincs csalárd módon történő tulajdonba vétele így a továbbiakban részint okafogyottá, részint émelyítően gusztustalanná vált, a további tervezgetés fonalát ezzel végérvényesen is elvágva.

Kálmán tehát ezúttal lemaradt a nagy fogásról. De nem adta fel: tudta, szíve mélyén biztosan tudta, hogy még tartogat valamit számára az élet, hogy a nagy dobás esélye még nem illant el. És lőn: egy napon, egy keserű, reménytelen, januári napon rámosolygott végre a szerencse!

Vannak, mindig is voltak a világtörténelemben olyan napok, amelyekről már sötét, nyirkos, kutyaszarszagú hajnalkorukban is tudni lehetett, hogy nem múlnak el nyomtalanul. Ilyen nap volt, amikor Jézus született, vagy mikor Brutus megölte Cézárt, vagy amikor Hannibál átlépte szegény Anti portást hűséges elefántjai hátán az Ötvöscirkusz egyik gálaelőadásán. És ilyen volt, amikor Bea, a kisbolt frissen háerezett, csinos, üdítően együgyű pénztároslánya a reggeli órákban jelentette a boltvezetőaszonynak, hogy ő most márpedig hazamegy, mielőtt összehányja a felvágottaspultot nemrég bekövetkezett, még általa sem ismert terhessége, valamint említett felvágottaspult, mint olyan következtében.

Erzsit, a boltvezetőt, mi tagadás, felkészületlenül érte Beának ez a hirtelen támadt rosszulléte. Hirtelen nem is tudott mást kitalálni, hogy mint hogy ő maga áll be a sajtpultba: így tehermentesíthette csak Magdát, aki Ferencet helyettesítette, így az meg visszatérhetett a hentespultba, ahol így felszabadult Endre, a bivalyerejű áruátvevő és romlottárú-készletező munkaereje. Most már tehát minden akadály elhárult az elől, hogy Andi, akit eddig a romlott húsok újraszínezése elvont eredeti beosztásától, újra visszatérhessen a neki rendelt hetes pénztárba − ahova mindig is visszavágyott, amióta egyszer, egy gyenge pillanatában véletlenül elfelejtett érvényesíteni egy kettőt fizet, egyet kap kedvezményt az akciós vaníliáskarikára, amit az igen hülye vásárlók kedvéért tartottak csak készleten, meglepő sikerrel.

Mikor tehát Kálmán, hajnali másnaposságából ébredezve megpillantotta Beát, amint az az árokpart mellett, falfehér arccal, imbolyogva ugyan, de egyebekben szabályos öklendezésekkel hazafelé botorkált, nappali világosság gyúlt fejében.

Egy percet sem késlekedett. Tudta, hogy Beát csak Andi helyettesítheti az ábécében. Tudta, hogy Andi utóbbi időben ritkán józan, hiszen önkéntelenül is lejárt szavatosságú sütőrummal védekezik a penetráns romlotthússzag ellen. És tudta, hogy Sanyi, a biztonsági őr, aki Bea egy gyenge pillanatában gondoskodott annak jelenleg tapasztalt gyengélkedéséről, ma nem lehet posztos, hiszen előző este véletlenül megkéselte őt Endre, Bea élettársa, erősen illuminált állapotban, továbbá szerelemféltésből kifolyólag. Sanyit mentő vitte be Vásárvárra, és tisztán látta azt is, amint a Kiskulacs előtt az orvos határozott legyintéssel válaszolt a sofőr kérdésére a szirénahasználat tekintetében. Ez pedig csak egyet jelenthetett.

Sosem derült ki, mi lett volna, ha Sanyi nem ejti teherbe Beát, ha Andi gyomra jobban bírja az üdén zöldülő párizsi szagát, vagy ha Erzsi, a műszakvezető elvégzi azt a pénztáros tanfolyamot, ami kötelező lett volna a boltvezetői kinevezéshez minden, nem a polgármester unokaöccsének osztálytársai számára. De Erzsi osztálytárs volt, Andi részeg, Sanyi meg minden bizonnyal halott, és ilyen együttállás csak tízévente egyszer, ha lehetséges. Például amikor múltkor a Mátracsevely úgy verte ki kétgólos vereséggel a Kishámosújlakot a megye kettőből, hogy a Petrence hat gólt kapott a sereghajtó Kisszakolcától, otthonában. (De az meg mondjuk bunda volt.)

Kálmán nem tétovázott: sietős léptekkel az ábécé felé vette az irányt. Ismét csak szerencséje volt: bár tizenöt alkalommal is elesett, azt mindig a megfelelő irányba tette, így nem kellett minden alkalommal újra felidéznie, merre is tart éppen. A bolt elé érve azonban szíve összeszorult: a tét ólmos súllyal nehezedett rá, akárha legalább is krumplis zsákokat kellett volna cipelnie. Elhatározta hát, hogy három szem krumplinál többet nem vesz magához: jól tudta, a bűnözők legfőbb erénye a mértékletesség.

A többi már történelem. Kálmán úgy hajtotta végre a példátlan gaztettet, olyan óramű pontossággal, mintha nem csak gátlástalan bűnöző, de még ráadásul tajtrészeg sem lett volna. Egy percre sem árulta el magát, és még akkor is megőrizte hidegvérét, amikor, mikor is a két deka kevertet helyezte el bizonytalan mozdulatokkal a szalagon, az egyik burgonya kifordult kabátujjából. Laza, szenvtelen mozdulattal vágta zsebre a corpus delictit, mintha örök idők óta hozzá tartozott volna.

A bolt előtt aztán elfogta a nyugtalanság, ami minden nagy formátumú bűnöző lelkének rákfenéje: most tehát véghezvitte tettét, de mit kezdjen zsákmányával? Azonnal végigpörgette a lehetőségeket: levesnek, főzeléknek kevés, és ahhoz ráadásul elfelejtett csipetnyi sót, borsot, lisztet, tejfelt, majoránnát és babérlevelet is lopni. Faraghatna belőle krumplifigurákat, maga szórakoztatására, vagy kipróbálhatná vele végre azt az ozmózisos fizikai kísérletet, amit az iskolában csináltak, amikor ő skarlátosan feküdt otthon. Vagy bedobálhatná a Józsi cefréjébe, hátha ad érte előlegbe egy stamperli felest az idei vegyesből. Végül mégis azt tette, ami abban a pillanatban a legmegfelelőbbnek látszott: előkapta frissen talált teszkós svejcibicskáját, és nekiállt elfogyasztani szerzeményét, amúgy nyersen.

Ekkor ütöttek rajta a hatóságok: a semmiből törtek elő, mint az árnyak, és rávetették magukat. Azonnal, még a helyszínen vádat emeltek ellene, rongálásért.

Kálmán büntetése irtóztató volt, akárcsak bűne: két dobásból kimaradt, így a legközelebbi négy trafikkoncessziós vagy földbérleti pályázatra benyújtott esetleges jelentkezését az illetékes hivatal formai okokból kénytelen lett volna elutasítani − már ha lett volna ilyesmihez kedve. De mivel nem volt, a hivatal példátlan szigorral járt el: Kálmánnak vissza kellett lépnie három mezőt, és egy körön keresztül nem vásárolhatott nem hogy szobabútort, de gépjárműnyeremény-betétkönyvet sem.

Nem csoda, hogy inkább elbujdosott szégyenében.