Avagy mi a teendő, ha véletlenül elloptunk egy stadiont, és mivel nem volt időnk elrejteni elég gyorsan, és mert mivel kurva nagy, most meg már látszik?

A magyar gazdaságpolitikai gondolkodás régóta küszködik a kommunista örökséggel, amit az Ön okfejtéséből is hallhattunk. Meg kéne érteni, hogy pénzt a vállalkozók termelik meg, és ők döntenek arról, hova adják a pénzüket. Ez nem közpénz.

(ismeretlen kelet-európai fodbalrajongó és miniszterelnök)

*****************************************************************

Nyalja ki a seggem, kapitány úr. Baszom alássan. Nyalja ki.

(Martin Pendergast)

Kezdjük egy személyes vallomással: gyermekkoromban nem voltam vállalkozó. Én ehelyett szegény, alkoholista nevelő-és egyéb szülők által félrenevelt hülyegyerek voltam, aki úgy éreztem, személyes szabadságomat és önkifejezési hajlandóságomat azzal tudom a legadekvátabban kifejezni, ha rászokok a cigire és az alkoholra. Drog fel sem merült: annyi pénzem nekem sose volt, hogy egyben megvehettem volna egy füves cigit, már ha lett volna az én időmben ilyesmi. Talán ha már akkor felfedezi az emberiség a devizaadósság csodás intézményét, öt éves futamidőre meg merhettem volna kockáztatni egy spanglira való svájcifrank-hitelt. De ez csak spekuláció, hiszen ezek a dolgok nem léteztek akkoriban. (Illetve a svájci frank állítólag létezett, csak ügyesen titkolták előlünk. Mint annyi mást.)

De hogy dolgomat ne felejtsem: piára, cigire természetesen nem tellett, így ezeket a dolgokat loptuk. Egy kétdekás vagy egy pakli fecske simán elfér még egy tizenkét, tizenhárom éves glottgatyájában is, és ha kicsit ki is dudorodik, na bumm, legfeljebb irigykedik a húspultnál a hentes Béla. Soha, senkinek sem jutott eszébe viszont a gatyánkba nyúlkálni: megvettük az obligát sportszeletet vagy szambacsokit, a pénztárnál leszurkoltuk érte a nyolc, meg a tíz forintokat (gyakran a szüleink ultikasszájából kinyert ötven, meg húszfilléresekből fillérekből kapartuk össze, tehát technikailag azt is loptuk), aztán kisasszéztunk a közértből, és gyakran már a sarokig sem vártunk, virítottuk a szajrét. Ez annyira ment, hogy egy idő után bérben loptam: volt, hogy az egyik kuncsaft minden áron el akart kísérni, hogy kifigyelje a technikát, aztán kint kárörvendően vigyorgott, hogy látom, nem sikerült. Mert még ő sem vette észre, amikor csusszant a tétel a gatyakorc alá.

Na de fiatalság, bolondság: azok az idők elmúltak, és a tisztesség útjára lépvén ma már nem hogy nem lopok, de egy átlagos adóbevallás előtt is napokig egy tiszta görcs a gyomrom. Pedig Isten látja lelkemet, nem csalok adót. Mert hogy később lettem ám én minden, alkalmazott, egyetemista, de még polgári szolgálatos, sőt, vállalkozó is, és ennek során nagy gondot fordítottam arra, hogy ha megoldható, tizenöt, húszezer forintos adóbírságnál többet ne kelljen fizetnem évente. Mert bírságot fizetni kell: a legnagyobb óvatosság és becsületesség ellenére is meg fogja találni az adóhatóság a vállalkozónak azt a gyenge pontját, aminek segítségével teljesen értelmetlenül és eszetlen módon újabb államháztartási tételek realizálására kényszerítheti azt. Ezt, mivel nem lehet elkerülni, igyekezni kell minimalizálni. Ez egy ilyen ország, tele van csicskáztató őrmesterrel, zászlóssal, meg még vezénylő kapitánnyal is, akik az élet számos pontján keserítik meg a dolgozó mindennapjait. Éppen a legutóbb: a spárban (magáncég!) baszott le a pénztáros, hogy miért viszem ki a kosarat az előtérbe. (Kinn nem volt kosár, megkértem hát valakit, adjon ki nekem egyet, hogy bemehessek.) És ő nem tehet róla: mert nyilván van egy ilyen szabály, amely kimondja, hogy bevásárlókosarat a spárok előterébe kivinni nem lehet. Mert a cébéák előterébe meg mondjuk ki lehet, így gondolom, a spár ilyen speciális hely lehet. Mert mittom, biztos az üzlet négyzetméteréhez van kötve. Vagy a Lázár Testvériességben betöltött tagsághoz. Vagy egyenesen a miniszterelnökök farka végéhez, bánom is én.

És itt értünk el a lényeghez: nem, most nem arra miniszterelnöki birtoktárgyra gondolunk, hanem a kisebbikre. Egy stadiont, bármily tehetséges egy lókötő is voltam kamaszkoromban, még én sem tudtam volna feltűnés nélkül elrejteni a gatyámban – felteszem, azért legalább egy fél vippáholy vagy makovecoszlop kilátszott volna itt-ott. Nem csoda, ha egy ilyen lopott holmi feltűnik, olyannyira, hogy egész New Yorkig megy a híre. Ezek után viszont tenni kell valamit: eldugni nem lehet, letagadni sem nagyon – ez nem olyan, mint a (fülke)forradalom: azzal ellentétben ez nem volt már eleve hazugság, amit letagadni a hazugság elhazudása, azaz valamilyen torz, perverz, azaz fideszes módon maga az igazság. Nem, a stadion kényelmetlen abból a szempontból is, hogy nem csak hogy nyom itt-ott, de látszik is, és letakarni valamivel, asztalterítővel, lepedővel, egyéb alkotmánymódosítással is nehézkes – meg értelmetlen is, mert most mennyivel jobb egy kurva nagy abroszt letagadni a falu szélén, mint egy stadiont?! Mindkettő fullra értelmetlen, és megengedem, egy abroszon még fodbalozni sem lehet annyira.

Egyetlen megoldás marad: a lekommunistázás. Ez kiváló taktika, gyakran alkalmazták velem szemben is gyermekkoromban: amikor igazam volt, mindig megkaptam, hogy nagy a fejem, és csak a tizedik, tizenkettedik komolyabb pofon után volt hajlandó elismerni a vitapartner, hogy igaz, hogy nagy a fejem, de nekem az is jól áll. De ebből az ember kamaszkorát megelőzően általában kinő, és legkésőbb első, második gimis év után megtanul érvelni vélt vagy valós igazsága mellett: – de nem lehetünk persze egyformák. Vannak, akik megrekedtek az önfeledt, gombfocizós-kártyanaptárgyűjtős gyermekkorban, ugye.

Most ezek után, mármint a lekommunistázás után persze nehéz mit mondani. El lehetne ugyan kezdeni érvelni, hogy de hát pl. a Közgép, az egyik fő stadiontámogató, hogy az például egy rendes, kommunista cég, hisz állami megrendelésekből él, azokat állítólag jelentős mértékben túl is számlázva, így ha ő nem fizeti be azt a társasági adót, amit az államtól kapott korábban, kétszeresen ellopta azt az összeget. (Hiszen nem arra kapta, hogy stadiont építsen a főnök farka végére pántlikának, de nem ám!) És ehhez képest a szuzuki vagy a kokakóla be nem fizetett adója kismiska. Meg azt is lehet, hogy elő lehet hozakodni azzal is, hogy na jó, de akkor én meg nem a rendőrségre, útépítésre, mezőkövesdzsóritámogatásra szánom ám az adómat, hanem célzottan a hátsókertbe akarok belőle szaletli- meg kemenceépítést támogatni, meg gyepet akarok alácélozni, meg a gyepre gyeplélegeztetőt, vagymijakurvaannyát, akkor én azt megtehetem? Mert nekem meg az a társadalmilag fontos, a szaletli. És ugyan megengedem, hogy másnak a fodbalutánpótlás sanyarú helyzete, hogy hátha legközelebb meg is verjük az alig harmincezres Gibraltár utánpótláscsapatát (tényleg, legközelebb a Vatikánt kéne kihívni, ott állítólag néhány hányatott sorsú ministránsgyereken kívül nem sok U18-as korú focistagyerek lézeng, azaz még a gibraltárinál is kisebb a merítés), de nekem meg nem, és én inkább süldőmalacot akarok a kemencémben sütni, a szaletli alatt, zsírját az agyonlélegeztetett gyepemre csorgatva.

Kérem tehát már holnapra azt az egyéni módosítóit, amit kétharmaddal betonoz be az adótörvények közé a népharag. Mert nekem is lehetnek igényeim. És amikor a kétharmados felhatalmazással, pláne adócsökkentés kormányával tetszik jönni folyton, nos, abban ez is benne van. Hogy én sem akarok adót fizetni magának. Ha lóvé kell, kérjen a lajostól meg a lázárbrotherstől a dilijeire, engem meg tessék békibe hagyni. Az adómat meg pláne tessék.

Jobb helye is van annak a pénznek, mint a maga hülyesége.