Bárkivel előfordulhat, hogy csendes szalámizgatás (mintha a szaláminak nem lenne mindegy, ha hergelik), pálinkalegalizáció vagy szoborépítés közben úgy veszi észre, hogy megőrült. Ilyenkor természetesen már nincs mit tenni, eső után köpönyeg. De ha odafigyelünk az előjelekre, könnyebbé tehetjük magunk számára a világtól való elválást.

(http://freedoc-gabriellacsoszo.blogspot.hu/2014/04/oszlopok-eleven-budapest-szabadsag-ter.html)

Meghalni rendes módon az ember úgy szokott, hogy kimegy, mondjuk, megnézni a kocát az ólban, nem-e feküdt-e rá megint arra a foltos kis malacára, mint a minap is, amikor a Karcsi hozta a nyolcvan liter tavalyi vegyest, amiben megegyeztünk a két malac fejében. És amely így majdnem a kutyák maradéka lett, már nem csak a malac, de a tavalyi vegyes maradéka is. És közben, miközben megy, érzi az ember, hogy sok volt az a negyedik nagytányér csülökpörkölt, lám, hogy megnyomja az embernek a szívit. Aztán már nem nyomja, már csak a bal kar zsibbad, de veszettül, valamint a tyúkudvarban a macskapisával kevert libaszar íze marad meg az ember szájában, mint utolsó emlék, közvetlenül az előtt, hogy orral előre bukva rálelnek, tragikus hirtelenséggel.

Ez tehát az egyik módja.

A másik módja lassabb, de nem kevésbé izgalmasabb. Ez úgy megy, hogy fekszik az ember a hetesben, mint immáron már negyedik hete. Ez most ebből a szempontból monotonnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy az első héten még vígan kimentünk hányni a folyosói vécébe, a második héten már csak a folyosóra, a harmadikon meg a vesetálba, tagadhatatlan a fejlődés, főként a tekintetben, hogy már hányni sincs mit. Ebben a helyzetben az ember úgy szokott meghalni, hogy éjszaka, alvás közben arra ébred, hogy nem kapott levegőt, így meghalt, és ráadásul az előtt, még mielőtt az életmentő CT-vizsgálatra sor kerülhetett volna. Mégpedig, amikor még értelme is lett volna, ezelőtt két hónapja, amikor az időpontot is kérte. De nem volt időpont, így mostanáig cétésugár testünket nem láthatta, pedig már csak két nap lett volna hátra, mindegy. Biztos érdekes lett volna az is, befeküdni abba az izébe, amibe a doktorhauzéban is feküdtek a csöcsös kis csajok furtonfurt. De jó kis sorozat volt, kár hogy vége.

Aztán persze van az, amikor az ember zsidó, vagy egyéb módon nem nyilasnáci, németmagyar, és a (magyar) MÁV-vagonból, ahova (magyarok) tuszkolták, egyből a (német) fulladás jön, rövid, egészséges séta és némi vetkőzködés után. Ilyen esetekben, mondhatni, kettő az egyben csomagban volt részünk: nemcsak gyorsan, de kínosan szenvedve is haltuk el a (magyar) idegenrendészet és egyéb (magyar) hazafiakból álló csendőrség és nyilasság számára kínos halálunkat.

(Már megírtam, de megint szeretném tisztázni: aki szobrot emel a náci német gyilkosok által megölt ártatlan magyar áldozatok tiszteletére, az náci. Akinek ez nem baj, hanem helyette inkább püspöki értelemben vett stadiont avat, az is náci. Ha katolikus, ha református vagy görögkeleti, de náci. És aki szerint ez mind igaz, de a simongábor meg kilövette a szemet, az is náci. És igen, készül a poszt arról, hogy a simongáborok is miért nácik, de még ez sem ment fel senkit a saját nácisága alól. Sajnálom, a náciságban nincsenek árnyalatok, mint ahogy a tetvességben, rühösségben sem. Tetszett volna a bölcsészliberalizmust választani helyette, amíg lehetett. Most már nincs bocsánat.)

Meghalni továbbá még úgy lehet, hogy például megírja az ember a kilencvenizééves történésznőnek, hogy felfogása szerint milyen államjogi kérdések alapján szabad nácinak lenni, mármint feltéve, hogy közben szabadságharcos elgondolásból csökkentjük a (brüsszelokrata Európa által ránk kényszerített) rezsit. Ilyen esetekben a problémát leginkább az jelenti, hogy az ember valójában, klinikai értelemben nem halott. Ami mégis rokonítja őt a fent felsorolt szeszkazán magyar, nyomorult magyar és szerencsétlen zsidó magyar sorstársaival, hogy elveszti az egyetlen, köldökzsinórmértéki értelemben vett kapcsolatát a valósággal, ami előtte (sok esetben) volt őneki.

Mert mindenkinek volt, mielőtt ilyen vagy olyan értelemben el nem vesztette volna a józan eszét, azaz a valóságra való reagálás képességét. Ami pedig minden élőlénynek sajátja, hisz pont ebben különbözik a stadiontól, hülye kavicstól, másmilyen értéktelen kutyaszartól: hogy tudja, hogy van a világ, szemben az (élettelen) világgal, ami viszont nem tudja, hogy ő van. És hogy képes mindennek a belátására. Hogy van ő, és van a világ. Hogy bár ő is csak anyag, de látja, hallja, érzékeli nemcsak a világot, de önmagát is a világban. És, mivel tehetsége, akarata van reá, képes arra, hogy megakadályozza, hogy a világ többi része elvegye azt a képességét, hogy érzékelje maga körül a világot. Azaz azt, hogy éljen.

És a fentiek értelmében van, aki elveszti az öntudatát. Mert inkább utasításba adja a világnak, hogy valamilyen legyen, ahelyett, hogy megfigyelné, valójában milyen. És ha nem olyan, intézkedik.

A feladat tehát innentől az, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy bizonyos elmebetegek felfogása következtében létünk, egzisztenciánk több, vagy kevesebb mértékben veszélyeztetve legyen. Hátha legközelebb mi leszünk valami stadion, földhaszonbérlet vagy náciszobor útjában. Feladatunk, hogy tartsuk szárazon a becsomagolt bőrönd mellett a borítékban a valutánk, az útlevelünk és a józan eszünk. Bármelyikre szükségünk lehet, hamarosan. És ne feledjük: amikor majd jelenleg gyermekkorú gyermekeink megkérdezik, hogy apa, te is feleslegesen bérrettegő, simongáborista hazaáruló vagy-e, ahogy a magyartévében mondja az a szigorú bácsi, akkor azt kell neki válaszolni, hogy igen, gyermekem. Hiszen élek.

Akkor ezt még nem fogja érteni. De eljön a nap, amikor már nem kérdezi meg többé. A gyerekek ugyanis gyorsan tanulnak. Ebben is különböznek a bolondoktól.