Fogságba ejtettünk egy szöcskét. Azóta szerintem kínozzuk. De a fene tudja, kínozzuk-e: nem értünk tudniillik a rovartanhoz.
Mondjuk mi itt a periszkópuszon, vagy hogy hívják, perihéliumon nem sok mindenhez értünk, mi tagadás. Addig rendben van, hogy fűmagot áprilisban már nem vetünk, valamint a sziszterna föld fölötti magasságának körös-körül alul kell múlnia a kábé tizennyolc centit, illetve gyomirtót orkánerejű szélben motoros permetezőgéppel nem feltétlenül akarunk kipermetezni: látjuk ugyanis, hogy ezek a dolgok hülyeségek. Az van ugyanis, hogy jönnek lentről a városiak, akik komolyan, de tényleg komolyan képesek emésztőnek két méter mély gödröt ásni – januárban. A mínusz 18 fokos januárban. Abból a szempontból igazuk van persze, hogy miután a réselővel kiverették a kőkeményre fagyott földből az első harminc centit cirka két hét alatt, a maradék százhetven centi a gyémántkemény mészkőben már tavaszig csak megoldódik valahogy. Ugyanezt májusban egy egész hét alatt teljesen ortodox, mi több kurvaolcsó ásóval és csákánnyal is megoldhatták volna, de nekik van pénzük hetvennyolcezres hitacsi réselőre. Nekünk meg eszünk van.
Mert persze a városiak hülyék. Ez már mondjuk abból is kitűnik, hogy ezek feljönnek, ami talán még nem lenne baj, de valahogy folyton konfliktusok vannak belőle. Fene se érti például, mi okozza nekik azt a fájdalmat, ami miatt ezek ehhez képest már reggel hatkor nekiállni a motoros permikével málnát permetezni. Én olyankor ugyanis még alszok, tehát nem tekintem elfogadhatónak, hogy ez ilyen kurva hangos. Arról nem is beszélve, hogy ezek otthol aztán megcukrozzák a dezoxiszulforitizét, amivel permeteztek, és elismerőleg csettintenek a nyelvükkel hozzá. Hülyék, nem vitás. De most nem erről akarok szólni.
Hanem a szöcskéről. Nevezett szöcske ugyanis szintén gondot jelentett, dacára annak, hogy nem nevezhető városi szarnak: ő tulajdonképpen egy helyi srác, egy igazi couleur locale, egy zöld lombszöcske. Épp ezért volt fura a viselkedése, hisz tudhatná, mi a rend mifelénk: nem vagyunk azért mi jelentős értelemben vett fasiszták, de minden kis dögnek, kutyának, macskának, poloskának megvan a maga kis helye nálunk. Egy szöcske is jobban teszi tehát, ha meghúzza magát, és nem pont kedves feleségem fején gondolja elkezdeni a napot, mert mondjuk megtetszik őneki. Mert elismerem, ez az ő szempontjából persze megokolható (én sem voltam másképp a feleségem fejével egykoron), de feleségem ebben hajnali órában ritkán szokott szó nélkül beletörődni abba, hogy macerálják. Tapasztalatból tudom.
A szöcske tehát áthágott egy számunkra fontos szabályt, a továbbiakban így foganatosítottuk ellene a létező legnagyobb büntetést, és odaadtuk a kislányunknak. Ő ragaszkodott hozzá, hogy a dögöt egy kihasznált akváriumba helyezzem különböző kedvező fűcsomók, kavicsok, rózsaszirmok és más fergeteges szöcskeélményelemek társaságában, különben sírni fog. Én viszont egy gyáva ember vagyok, tehát végrehajtottam az ítéletet.
Szöcske egy darabig tűrte a tortúrát: ezt a védelmében mindenképpen el kell mondanom. Én minden nap legalább egyszer komoly arccal meg is álltam mellette, sajnálni őt, és komolyan gondolkodtam egy szamizdat szöcskeszabadságjogok mellett érvelő szórólap házilag történő elkészítésén a pincében, ám tehetetlen voltam. Egy este azonban csoda történt: szöcskénk, hogy, hogy nem, mire hazaértünk, eltűnt. Ma sem értjük az okát: mert hát reggel még megvolt, és el sem engedte senki: nyilván felfeszítette a vakolóhálót, amit az akvárium tetejére applikáltam. (Nem, nem én engedtem el. Tényleg nem.)
Ebben meg is nyugodtunk volna: mert persze a lyány sírdogált, de megmagyaráztuk, hogy Szöcsinek szabadságra volt szüksége, látni akarta családját/szerelmét/esti mesét, hidd el, neki így a jobb, ne sírj, kicsi lány, Szöcsi most már boldog, hidd el, ne sírjmábazmegneszeittegycsoki. És csodák csodája, a gyerek megértette a szöcskeszabadság lényegét, valamint megette a csokit. Így tehát minden a legnagyobb rendbe került: a rovar is télakolt, a gyerek is tanult valamit a szabadságról, alles in Ordnung.
Leszámítva, hogy az éjszaka közepén éktelen cirpelésre ébredtünk: Szöcsike lógott a függönyön, és szemmel láthatóan nem akart távozni onnan. Mit volt mit tenni: beletörődve a megváltoztathatatlanba, valamint további modorosságokat mormolva megragadtan azt a buta dögöt, és visszahelyeztem a cellájába. Hisz mit lehet tenni, ha már ennyire hospitalizálódott szegény.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert hamarosan, szűk két év múlva országgyűlési választások lesznek Magyarországon. (Vagy ahogy addig fogják hívni ezt a kócerájt.) És nem kéne elbaszni. Főleg, hogy ma reggel a hatéves lányom is arra a következtetésre jutott, hogy inkább elengedi a szöcskéjét.
Hallgassatok rá.
