Az utóbbi napokban, hetekben fontos szerepet kapott annak tisztázása, hogy ki a magyar, meg főleg, hogy ki nem, és egyáltalán, hogy ki nem szarja le ezt az egészet. Én a magam részéről persze maradok továbbra is piréz.
Ám addig is, amíg megteremtjük a szabad, független Piréziát valami kedvezőnek mondható, minimum karibi illetőségű kistérségben, áttekinteném én ezt a problémát egy cseppet. Csak úgy, a miheztartás végett, hogy okuljon belőle az a sok magyar. Kapóra fog jönni ehhez egy anekdót: történt ugyanis a minap, hogy ebben a magyarországban haladéktalan nemzeti érdek mutatkozott arra, hogy közbeszerzés nélkül verjenek, ha egyelőre cigányt nem is, de legalább érméket. Erre a bonyolult feladatra viszont nem mutatkozott alkalmasnak széles e világon senkise más, csak a Metal-Art Zrt.
Ennek a metalartzéertének az ő széleskörű tapasztalataihoz persze nyilván kétség sem férhet, hiszen a saját weboldala szerint is impozáns referencialistával, valamint elsőrendű, bevizsgált nyersanyaggal rendelkezik, és (már persze nem a weboldala szerint, dehogy, ott gondosan titkolják) szintén elsőrendű nagyelekeknek is meglehetősen a bővében van. Ezek a nagyelekek pedig elengedhetlenül fontosak a pénzverésben: nélkülük a világban csak szakszerűtlenül, mondhatni, hülyén lehet érméket verni. A nagyelekek egyébként továbbá még aranyban és vegyépszerekben is érdekeltek, és amennyiben a továbbiakban felhagynak a simicskák különösen nagy értékre elkövetett zálogházprivatizálásból való kihagyásával, a heveny kitüntetésből kifolyólag nyomandó érdemérmek előállításában is érdekeltek maradnak.
Merthogy persze meglehetős sürgetős a dolog: váratlanul kiderült tulajdonképpen, hogy a fülkeforradalom elfelejtette eltörölni a huszadikát, és a végén még rárohad a janibácsira az a sok szép középkereszt. Sürgős megoldás kellett tehát, így tehát a tisztességes verseny szóba nem jöhetett, helyette inkább ide nekünk a nagyeleket, ha mindjárt az ingünkért is. Így van ez, nincs itt kérem semmi látnivaló, lopunk, mint rendesen: még ez a jobb, ők legalább őszintén csinálják, nem tökölnek négynapos közbeszerzésekkel, ahol az indoklás szerint szintén nem lehetett már tovább halogatni annak szakszerű kommunikálását, hogy mi lesz a szarral. (Mi lenne, kavarog a mélyben, rendületlenül. Akárcsak a nemzeti összefosás.)
De, ismétlem, nem az itt a baj. Az itt a baj, hogy meg is próbálják indokolni a szarukat, és ez még itt nálunk, vidéken is merőben unortodox. Szarral és szarról ugyanis mi nem beszélgetünk, mondhatni, ódzkodunk őfelőle. A Köztársasági Elnöki Hivatal viszont nem: az ő érvelése szerint ugyanis „mind a tervezés, mind a kivitelezés speciális történelmi ismereteket is igényel a magyar történelmi előzményeket illetően.”
Speciális, modern, mégis ortodox magyar nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy egyedül a Metal-Art, azon belül is a nagyelek a legkellőképpebben felkészült arra, hogy a kérdéses érméket legyártsa.
Namármost: igazán nem akarom az igaz magyarokat az igaz magyarságukban porig alázni (ilyen éremdús olimpia után meg pláne nem), de személyesen ismerek olyan nemzetközi nagyvállalatokat, akik nem hogy a kérdéses érméket, de kompletten az egész magyar történelmet képesek volnának egy az egyben legyártani, és nem csak érmében, de háromdében, fullhádében, bruszvilisszel a főszerepben. Sőt, akár úgy is, hogy a kellemetlenebb nemzeti sorstragédiákat (Muhi, Mohács, Erzsébet hídi csata) ki is retusálják belőle, biztos, ami biztos alapon. Ezeknek a cégeknek ugyanis egyrészt szintén van pénzük, szintén van szakértelmük, és körülbelül tizennyolc másodpercet venne el az életükből megszervezni egy olyan picsányi ki pénzverdét, ami képes lenne a fenti megrendelés teljesítésére (magyar) iparművészestül, vésnököstül, kohászati berendezésestül. Sőt, még azt tíz-tizenkét Nemeskürtyt is megvennék történésznek, aki elmagyarázza nekik az egész csodaszarvast, nem beszélve a lólengés meg a vasalás témájáról. És, merem állítani: még olcsóbban is hoznák ki az egészet.
Igaz, nekik könnyű: nem kell eltartani a nagyelekeket is.
