A dolog úgy kezdődött, hogy hirtelen kiderült, hogy nincs is osztrák bankszámlám. De ne szaladjunk ennyire előre!
Mert igaz ugyan, hogy egyszer volt egy rájfeizenes, ami legalább németül van, mármint a rájfeizen, mint ahogy az egész Ausztria is. (Tudom, voltam ott párszor, hallottam, németül beszél az egész ország, de tényleg, ijesztő, mindegy.) Ezt a bankszámlaszámot egyébként a helyi, jóvágású kvízmester vetélkedőjében nyertem, ahol is azzal hitegettek, hogy milliomos leszek, de átvertek, mert azt nem mondták, hogy ki írta a ciszmoll brandenburger kamaraversenyt, vagy mi a túrót, én meg magamtól nem tudtam, így nem lettem senkise, nemhogy milliomos. Úgyhogy csak felmarkoltam a béremet, mind a (bruttó) százezret, és a továbbiakban feléje se néztem szegény számlaszámnak. Írtak persze néha egy-egy panaszos levelet a számlaszámisták, hogy mi lesz már, fázik, éhezik az a szegény kis bankszámla egyedül, nézzek már el néha feléje, és ha már arra járok, vigyek neki kiskosárban kalácsot, bort, devizát, adnak cserébe kamatot szatyorszám, de én megkeményítettem a szívemet. Így aztán megint nem lettem milliomos.
Később meg az volt, hogy mentünk a Matyival a Horvai Palihoz, akinek mosodája volt a közeli nyomortelepen, hogy a gazdasági főosztály által kiírt, teljesen illegális közbeszerzésen mi lenne, ha ők nyernék meg a tendert, miszerint abroszmosás az üzemi konyhának, és olcsóbbért, mint aki eddig abroszmosott. A Pali nagyon készséges volt, hozzám meg különösen kedves. Az ugyan kicsit zavaró volt, amikor a sikeres közreműködés reményében az elsőszülött fia kezét akarta felajánlani, de ezt betudtam mondjuk annak, hogy a nyomortelepen, ahol a mosodája volt, aránylag ritkán mosat a nép abroszt. Pláne ipari mennyiségben nem mos. Úgy kellett tehát neki az adózott bevétel, mint egy falat kenyér, lévén tudomására jutott a fordtranzitos Sanyi révén, aki a gemkapcsot meg az iktatókönyveket vitte az apehba keddenként, hogy a közeles jövőben nem baj, ha rendbeteszi a számlatömbjeit, ha jót akar magának.
Pali jót akart, és bár én már elköteleztem magam az ellenkező nem iránt, nem zárkóztam el azonnal az ajánlatától, mintegy jószándékom jeléül. Erre a Matyi, akinek egyrészt nem ajánlottak fel nemhogy elsőszülöttet, de még egy nyamvadt kecskét sem, másrészt viszont praktikus személetű egy ember volt, úgy érezte, illene végre rátérni a dolog üzleti részére. Gyors fejszámolás után ki is jött az a százalékban kifejezhető összeg, ami nem veri azonnal csődbe Palit, belefér a versenyképes árba és még Matyi sem érzi túlságosan megalázva magát az összeg mértéke kapcsán. Egymás markába csaptak hát, megitták az áldomást, és már ott se voltunk.
Matyi egészen belelkesült. Útban hazafelé, koszlott kispolszkijában végig a grandiózus üzlet további perspektíváit ecsetelte, vég nélkül, lefele a szerpentinen, a sebességhatárt többszörösen sikeresen átlépve, a kormánykezelést viszont hanyagul háttérbe szorítva. Nem csoda, hogy mint fuldokló bontottam ki magam a polszkifiat szerető öleléséből, megfogadva, hogy többet nem ülök olyan kocsiba, ami nem ér legalább a derekamig. Matyi mellé meg meg még akkor sem. Még ha ez az ára is annak, hogy megint nem leszek milliomos.
Ez utóbbi vágyam teljesült: Matyit az életben nem láttam többet, így most már sosem tudom meg, mekkora volt az az összegecske, ami miatt megint ismét be kellett volna ülnöm a kispolszkiba, hogy elmenjünk érte. Matyi eltűnt, hála a jó istennek. Kicsit árnyal a felhőtlen örömön, hogy a teljes kenőpénzzel együtt tűnt el, de hát senki sem tökéletes.
Egy másik alkalommal szelíden szóltak, hogy itt van a logisztikai cég képviselője, személyesen jött el az autójával, lent van a nagycsarnokban, és meg kellene beszélni, hogy miképpen volna elérhető a nemsoká kiírandó közbeszerzés összeghatárának felső korlátjának feljebb tornázása. És hogy mi lenne, ha lemennénk, mármint a Csibi Józsi kérdezi, hogy mi lenne, tudniillik.
Nos, ha a Csibi Józsi kérdi, akkor nincs mese, menni kell. Egymásra nézünk Lalival, az üzemvezetővel, és tudtuk, itt a lehetőség: most végre megfoghatjuk az Isten lábát. Nem haboztunk tehát egy percig se: a lift sebességében nem bízva, futva mentünk le a csarnokba. Ott is volt, a teljes képviselő, az összes titkos papírral, amit a Csibi Józsiéknak kellett volna titokban tartaniuk, de nem tették, saját jól felfogott jövedelemszerző tevékenységükből kifolyólag. Mit volt mit tenni? Bólogattunk serényen, a Lali meg én, szemünkben versenyt csillogott az értelem, meg a bírvágy.
Sajnos hamarosan kiderült azonban, hogy nem vagyunk szarháziak. Ma sem értem, hogy történt, de még aznap jeleztük a Csibi Józsinak, hogy vagy beszámol a mi kis kirándulásunkról a bűn mezején a felsőbb vezetés irányába, vagy mi leszünk kénytelenek beszámolni, és még ráadásul meg is verjük, de mint a vattacukrot a keverőgép. Utóbbi sajnos nem következett be, ez a kis beszámoló azonban éppen elég volt ahhoz, hogy nem csak milliomosok nem lettünk, de olyan szinten rendült meg a bizalom mindkettőnkben a felső vezetés részéről, hogy hamarosan a regisztrált munkanélküliek népes táborát volt szerencsénk szaporítani, ezzel is rontva a jobbanteljesítés sarokszámait.
A többi már történelem, azaz ködbe vész. Határozottan emlékszem azonban, hogy mintegy három alkalommal nem lettem rablógyilkos, négyszer utasítottam vissza egy kedvezőnek tűnő túszejtéses bankrablásos ajánlatot, és nem vagyok benne biztos, hogy hányszor, de egyszer vagy kétszer az is előfordult, hogy nem lettem politikus sem.
Így aztán semmi csudálatos sincsen abban, hogy nem lettem milliomos. Tulajdonképpen az lett volna a csoda, ha bármilyen módon meggazdagodtam volna ebben a kurva országban, hogy a klasszikust idézzem. De nektek azért sok sikert kívánok: a jelek szerint megint meg fogjátok szavazni a keletbalkánt, orbánostul, mészároslőrincestül. Ki ne hagyjátok a lehetőséget! Megszakadna a szívünk a Lalival: jobban, mint rajtatok, semmin sem tudunk olyan felhőtlenül röhögni. („Rezsicsökkentés, mi, Lali? Beszarás, milyen hülyék ezek!!!”) És bár igaz, ennek az az ára, hogy széjjelcseszitek az egész országot, de szerintünk ennyit megér.
Köszönjük az élményt!
