A reklámok jók, a reklámok fontosak: általuk nem csak a világ halad elébb, de még a Berki Krisztián is. De ne szaladjunk ennyire előre!
Jövök a minap a műszakból, hajnalban, összeszűkült pupillákkal, horgasztott fejjel, álmosan. Még szinte ki sem lépek a gyárkapun (ma ipari parknak hívják, mintha ott más dolga sem lenne a munkásembernek, mintsem lapdázni pajtásival enfeledten, ujjé a ligetben, satöbbi), és kilépek, nézek felfele-elfele, a régi vöröscsillag művelődési ház, később közért, ma évek óta üresen álló, kibelezett cébéá felé, mintegy a szebb jövőnek homlokiránt, bátran szegülve. Hogy mármint ugyanis hogy jön-e a szebb jövőben az a busz, ami bevisz a központba, vagy nem-e jön-e. (Menetrend szerint jár, úgyhogy van rá nem csekély esély, hogy sose jön, dacára a kerületi tanácspolgármester minden ebbéli igyekezetének.) És akkor, ebben a pózban megmeredve, mint megannyi ukrán az elvesztett a szevasztopoli csatában, mit látok.
Ezt látom:
Próbáljuk értelmezni a látottakat.
Mint talán tettem említést róla az imént, a reklámok jók, a reklámok fontosak, általuk nem csak a világ halad elébb, plusz Berki Krisztián. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy mi is fogad engem azon a hirdetőfelületen, ahol tegnap még arról próbált meggyőzni egy átlagosnál csak fél-, kétödöd-árnyalatnyival visszataszítóbb képű szarházi, hogy menjek be a kibaszott barkácsboltjába, és vegyek tőle pázsitlélegeztetőt, vagy mit, rohadjak meg, ez volt kiírva, pázsitlélegeztető, eszemfaszom, amit tele van ezekkel.
Elnézést, kicsit elragadtattam magam. Szóval: van az a szarházi, mármint nem ez a szarházi, a képen, hanem a pázsitlélegeztetőgépes, és egy teljesen felesleges dolgot próbál nekem eladni, egy pázsitlélegeztetőgépet, édes istenem. Majd fújom néha, ne törődjél te az én pázsitommal. Nincs is pázsitom: szőlőm van, gyümölcsfám van, azok kellenek, de pázsitpálinkáról még én sem hallottam, haggyálbékén.
Na de mit akar eladni nekem ez a másik jóember?!
Mert ugye, hogy a plakát szerint miniszterelnököt. És azon belül nem is akármilyet: egyenesen a magyarország miniszterelnökét akarja nekem eladni. Mintha én meghirdetném a szomszéd szaratovját, retró, de jó még valamire alapon, mit tudom én. De hagyjuk, biztos jó üzlet, meg alkalmi vétel, de most mit csináljak: momentán miniszterelnökre nincs szükségem otthol. Az utolsó három-néggyel is hogy befürödtünk, ugye. Mondjuk ha eladó, alig használt permetezőgépe van, jöjjön vissza nyugodtan, az enyém éppen most szart be. De miniszterelnökkel nem tudok permetezni, sajnálom. Illetve tudok, hisz pálinkát csinálni is akármiből is tudok (kivéve talán a pázsitot), de azt ő sem akarhatja őszintén. Különben is, az ilyen hirdetésekkel tessék Oroszországba menni, ott állítólag van kereslet a miniszterelnökökre. Mit mondjak, újabban kilóra veszik őket.
Tartok tehát tőle, hogy itt megint a fizetőképes kereslet rosszul felmérésének esetével állunk szemben. Mert hogy vannak ezek a reklámok, amelyekkel például a tévék is mennek, mármint nem az otthoniak, azok árammal, hanem a kereskedelmiek. Ezek is nyomják az embernek a tampont a fülébe, szemébe, orrvérzésig, ha kell, ha nem alapon, és ezt csak néha szakítja meg néhány üdítő színfolt, kormányhirdetés, civilösszefogás, egyéb berkikrisztián.
Mármint abban az értelemben véve ezt a berkikrisztiánt, hogy van ez az orknak is csak igen vajszívű jóindulattal nevezhető bűnözőjelölt, aki már meg nem mondom, melyik kereskedelmi televízió vezérarculatának eklatáns része. Hisz nem is az, van egy arculata, kétségtelen, és ez az ember is a piacról él, mint, gondolom, a miniszterelnökökkel házalók. Ő konkréten abból, hogy fizeti őt a csatorna, aki meg abból él, hogy sokan komolyan azt gondolják, az emberiség nincs meg pázsitlélegeztetőgép nélkül. (Nem beszélve a miniszterelnökről.)
Ezen a ponton szögezzük le: ez a berkikrisztián nem az a berkikrisztián, aki a legutóbbi Nacionalista Seregszemlén kitört olimpiai lázban a vándorserleget szerencsésen elnyerni volt szíves, minekutána ilyen kampókkal teleaggatott, kipárnázott vasalódeszkán ide-oda himbálózásban legjobbnak találtatott. Az csak egy ártalmatlan fantaszta, egy kedves kis tünemény, ahogyan nagy komolyan lengi körül azt a lovat, vagy mit, nem érdekes. Ő legalább nem abból él, hogy magamutogatással kevert pénzkeresést tűzött ki céljául, melynek következtében időnként vagy a kameraman üldözi őtet lankadást nem tűrően, vagy a bíróság. (Utóbbi szerint hol sikkasztás, hol adócsalás vétsége miatt; a kameraman indokait nem értjük.)
Namármost: jól tudjuk, mit ad el ez a szerencsétlen. Saját hülyeségét, tudniillik. Az, hogy ennek érdekében nem rest feleségével társtettesként még egy újszülött kislányt is felhasználni, ami jobb érzésű civilizációkban már hosszú évekkel büntetendő, más kérdés. Az a szegény gyerek, persze, de azért van a gyámügy, hogy odahasson, ha megrontást észlel. Jelek szerint nem észlel, lelke rajta.
Na de azzal a másik jólfésült szarházival mit kezdjen az ember, aki családját, ennen (bár, megengedem, nagykorú) gyermekeit is felhasználva akarja rám tukmálni például azt a blődséget, hogy ha akarom, olcsóbb nemcsak az oroszgáz, de a cébéában a téliszalámi is?! (Az fog jönni, komolyan, hétvégi bevásárlási számlacsökkentési harc.) Mert én persze nem veszem be: de nekem már egy szimpla pázsitlélegeztető is kiveri az agyvizemet, nemhogy megvegyem azt a hülyeséget. De azzal a sok értelmi kiskorú békemenetessel, aki beveszi ezt, mit kezdjen az ember?! Hisz tudjuk, látjuk, hogy sérültek szegények, hát akkor hogy engedheti meg a gyámügy, vagy mittodomén, békemenetügyi elmeháborodottakkal ki foglalkozik gyengéd, gondoskodó türelemmel ebben az országban, hogy megrontsák őket? Ráadásul ilyen nyilvánvaló blődlivel: magyarország, meg miniszterelnöke?! Akkor már inkább lélegeztetem a pázsitomat. Sőt, direkt ültetek egyet, hogy legyen mit lélegeztetni!
Ja, mit akarok mondani: ez a berki (nem, nem a vasalódeszkás), úgy hallom, nemrég kivasaltatta a tökeit. Én nem tudom, miniszterelnökökkel hogy megy ez, de ha engem kérdeznek, igény, az volna rá.
