Most, hogy Nagynémetország ismét megdicsérte az orbánrendszert, amiért kissé fasiszta nagyon ugyan, de ennek ellenére teljes egészében a Európai Néppárt tagja, próbáljuk meg elképzelni, mi lesz a következő lépés.
Mert odáig rendben van, hogy a nemrég felfüggesztett szüneteltetett számlaadási értelemben hála a jóistennek tehermentesített EU-támogatások ki nem fizetéseit okozó demokratikus aggodalmak hamarosan szintén demokratikus felminősítéssel egyenértékű újrakifizetésben fognak kulminálódni. Ezt tudjuk, hisz ennek oka egyértelmű: mint az sokak számára feltűnhetett, már csak az egy négyzetméterre jutó bajnaigyőznifog- és gyurcsányjobbanteljesít-plakátok felszaporodása kapcsán is, hogy nemsokára uniós választások lesznek. Nos, a legnagyobb nettó befizető Németország vezető pártja viszont nem engedheti meg magának, hogy ne a kedvenc pártszövetsége nyerje meg a közelgő választásokat. Záksón, legfeljebb adnak egy kis pénzt a fasisztáknak illiberális demokrácia harcos építőinek, ein Kopf is ein kopf. Vagy mi, Mann is Mann. A mi hundunk mannja, az a lényeg.
Hogy a kőgazdag németeknek (és a többieknek) miért éri meg odavetni néhány fityinget a bunkó magyarok elé, akkor is, ha kuglizott akácra, pálinkára meg fasizmusra költik, már magában a kérdésben rejti a választ: mert csak néhány fityingről van szó. Nekik semmi az a közel ötmilliárd euró, ami még bennragadt; csak a GDP-jük vagy ötszázszor ennyi. Ezért a pénzért már igazán érdemes etetni néhány vadbarmot, egzotikus szörnyet a hátsókertben, már csak a borzongás kedvéért is. Az állatkertek is, ugye, hogy elvannak. Jujj, nézd mekkora turulszobra van annak a kerületnek ott, jobbra, Hans! Még jó, hogy be van oda zárva, és már nem árthat nekünk!
Ez van tehát. Most persze el lehet kezdeni sopánkodni miatta, hogy mi is egy szintre kerültünk szegény etiópiai gyerekekkel, aki miatt lassan generációk utálták meg egy életre a finomfőzeléket (edd meg, büdös kölyök, szegény etióp gyerek, ha ilyet ehetne!), és így néha nekünk is ledobnak némi segélycsomagot nagy keservesen, mélységesen undorodva. És persze biztos távolságból, meg ne csapja őket a szagunk: a büdösrészeg kódisnak odabaszott kétszázas mellé sem jár ölelés, pláne nyelvespuszi. Gyors továbbhaladás, reptében odadobás, esetleg szolid, suttogva elhadart dorgálás (dolgoznainkább, ilyenfiatalember), az a processz. Európai Parlament sem csinálná szebben.
(Tényleg, kérdeztem már, mi hír van a Tavares-jelentésről? Naugye.)
Mondom, el lehet kezdeni dühöngeni, de nem érdemes. A helyzet ugyanis az, hogy az a szegény etióp gyerek nem a finomfőzeléktől való bigott undora miatt hal éhen, a jelek szerint már generációk óta. Hanem, bármily meglepő, még csak nem is teljesen a korrupt, kegyetlenkedő hadurak, törzsfőnökök, egyéb frakcióvezetők és bunkó helyettes államtitkárok szemétsége miatt: azon úrrá lehetne hamar, hisz többen van, és bár jártányi ereje is fogytán, annyi tölténye még talán szegény Hailé Szelassziének se volt, mint ahányan meg akarták ölni.
Nem, Etiópia (és a többi nyomorult ország azon a vidéken) azért nyomorult, mert senkinek sem fűződik hozzá érdeke, hogy ne legyen az. És nem, még azoknak sem, akiknek személyesen van szerencséjük ott nyomorultnak lenni: mert igaz, hogy nincs mit enni, de ha nem pofáznak, lehet, hogy lesz, ami eltagadhatatlan perspektíva arrafele. És ehhez nem kell más, csak nem szabad megbántani az uraságot, hisz ugyan ő osztja a korbácsot, de a kenyeret is: érdemes tehát a farok megfelelő oldalára húzódni. Abból nem lehet baj.
Így lesz minden megalázott tanárból, egyetemistából, rendőrből és egykori magánnyugdíjasból, egyéb satöbbiből etiópiai értelemben vett nyomorult. Örül, ha kap enni, és ha nem pofázik, nem lesz kötelező vonulnia sem a legközelebbi békemeneten. Ha meg kötelező lesz, majd legfeljebb vonul, nagy duzzogva. És/vagy bepálinkázva, mint Kádár alatt.
Úgy tesz, mint az egyszeri gyurcsányista az eskütételen: elmondja undorral a tarthatatlant, de azért csendben hozzámormog valamit. Zseniális taktika: igen, szeretnék ezeroldalas portfóliót csinálni azért a kicsivel több pénzért, csak közben bizonyos államtitkárok édesanyjára, valamint egy méretes cukorrépára gondolok, méghozzá nagy bátran rögtön pornográf értelemben. Vagy: hogyne, szerintem is marhaság a magánnyugdíj, eltőzsdézték az államkötvények reálhozamát, vagy mit, de ezt a selmecigabriellás képet viszont nem én köpködtem meg, hanem a gyerek nyálazta össze, bohókásan játszadozva, tavaly húsvétkor. Vagy megfordítva: igen, ez a magyarország többé nem demokrácia, így a magyarok istenére (mi a picsára másra?) esküszünk, hogy visszaállítjuk a horngyulát, teljes terjedelmében, de addig is kell az a képviselői költségtérítéssel járó izé, a képviselői költségtérítés. Hisz valamiből meg kell élni, igaz-e, anyukám?
A helyzet a következő: képzeljük el, hogy megyünk az utcán, és egyszerre halljuk, nagy ordibálás, cuppogás, büdösség. Megyünk közelebb, látunk egy kurva nagy gödröt, mit ne mondjunk, medencét, országnyi szélesen elnyúlva méghozzá. Benne egy egész nemzet dagonyázik a nagy rakás szarban, hédereznek vígan, nyakig merülve, csak az a temérdek nemleszünkgyarmat tábla szűrődik ki, meg a pálinkaszag. Hát most ne legyen szíve az embernek, odavetni valami kenyérhajat, éhen ne haljanak azok a szerencsétlenek. Segíteni ezeken nem érdemes: aki akart, és esze is volt, már úgyis kimászott onnan, a többit meg kár kihúzni. Azokhoz nyúlkáljon csak a gazdája, ha van hozzá gusztusa.