Olvasásban gyakorlottabb, élesebb szemű internethasználók már egy ideje észrevehették: ritkulnak a posztok mostanában. Ennek meglehetős prózai okai vannak: egy ideje már szarok az egészre.
(Ezt a posztot a feleségemmel közöden írtuk, mondhatni. Azért vagyok ilyen kurva kedves benne.)
Mert az úgy van, hogy az ember kitalál valamit, vergődik rajta, belefeccöli az összes agyát, ami maradt neki a cseresznyepálinkás butykos alján, aztán jön egy ilyen megélhetési baromarcú, és jelzi, hogy mocskos libsik, valamint szaraposzt. Mert nagyjából ennyit értett meg abból, hogy demokrácia van, illetve volt, és én csak beszélek összevissza, tehát ha neki a koncsítavursztoskodás ellenére van, akkor ellenére van. Mert hogy mit mondjon a gyerekének, ha lát az is egy ilyen liberálist, menni az utcán, meg blogolni szégyentelenül, világ csúfjára.
De ezen még túl is lennénk: ilyen és ehhez hasonló kommentrobotokat ma már szegényesebb kiállítású kínai hadiüzemekben is tízezerszám gyárt le a népharag, nem érdekes. Régen a köcsöghadseregnek sem volt több értelme, pedig azzal még beszélgetni is nehézkesebb volt a piramisban, aztán hogy elvolt a Kínai Birodalom is évezrdekeig. Hanem még ha látná az ember, hogy van azért foganatja, hisz lám, eljut az értelemnek, vagy legalább az értelem igényének a híre ezen a bloggalaxison túlra is. De jelenleg a voyagerakárhányason zötykölödő Chuck Berry-nótának is nagyobb az esélye, hogy egy több ezer parszekre fekvő fejlett intelligencia lemezjátszójában végzi, mint akármely bloggernek arra, hogy három méterre tőle elolvassa a kutyáját vonyíttató szomszéd hülyegyerek legújabb csodálatos főművét. A világ nyolcadik csodáját. Tudniillik a posztot arról, hogy lázárjános sajnos ellopott kétmilliót, ami viszont szerencsére nem baj, amíg német üzleti érdek is van ezen a világon.
És itt tartunk: egymást kommenteli az a pártucat szerencsétlen, aki még hisz a sajtó szabadságában, a demokráciában, az értékek pluralizmusában. A gyönyörű, áldott, szent liberális kapitalizmusban. Mert ugyanaz van, illetve lett legújabb huszonöt demokratikus életünk során, ami azelőtt volt: néhány háborodott, agyonnyomorított szemüveges nyomkodja a szamizdatot a pincemagányban. Csak egyelőre még legálisan. Komolyan elhittük nyolcvankilencben, hogy vége a kommunizmusnak, pedig csak annyi történt, hogy az akkori demokratikus ellenzék, mind az a harmincnyolc, na jó, százharmincnyolc szerencsétlen kapott egy kicsit mikrofont a szája elé, hogy belelihegne valami szépet. És ez csak ahhoz képest volt kevésbé hülyeség, mint alekosz vagy vévééva tizenöt perce, hogy nem szakították meg még hülyébb reklámokkal. Aztán ezek megöregedtek, idejétmúltak, és ilyen csúnya ráncos lett a bőrük is. Sebaj, itt van helyettük a félművelt újgeneráció: komolyan, ahol egy Heller Ágnest le lehet nyuggerezni az úgynevezett szabad sajtóban, ott nincs hova menekülni.
És ez még a krém. Mert ne tévedjünk: pár marok elvetemült jávorbenedeken kívül nincs, nem volt és nem is lesz összevissza százezer ember ebben az országban, aki elmenne tüntetni a kósalajosok rémuralma ellen. Azt már a magánnyugdíjak einstandja során látni lehetett – és meglehet, vaskos túlzás, de nem tévedek nagyot –, hogy annyi, pontosan annyi felelős gondolkodású, adófizető európai polgár van ebben az országban, amennyi akkor megnyilatkozott. Illetve legfeljebb annyi. A többinek marad a kádárrendszer upgrédelt változata, amiben már vannak vicces fészbukappok is, mint a kétfarkú kutya, nőfaló krisztofel, napipuzsér.
És mindeközben egy átlagos szolidaritásost vagy gyurcsányszavazót csak annyi választja el az átlagos jobbikostól, hogy előbbi szarik a rovásírásra. A fideszes meg mindkettőre.
Akárhogyan is: drága olvasó: majdnem négy évem ment rá, hogy gondolkodjanak kicsivel többen ebben az országban. Hát, így sikerült. Nyökögni már tud néhány fidesztroll, és sokan még lájkolnak is, feltéve, hogy eléggé sikerült előtte napszámot találni valami slizvigholstejni ládagyárban. És nem, az előbb hazudtam (igen, azért, hogy több kattintást hozzon a lead, hisz médiageci vagyok magam is, vasaltheréjű szemétláda): nem azért hagyom abba, mert szarok rá. Azért hagyom abba, mert mindenki más is szarik rá.
És ezen a ponton szívesen belinkelném ide az utóbbi tíz poszt statisztikáját, de annyira még én sem vagyok mazochista. Eleget ettem magam miatta, hogy miért nem érdekli a magyarokat, amiket írok. Gyomorrákot viszont azért már hadd ne kapjak, mert szar a poszt. Ha szar, írjon más jobbat. Vagy ha nem tud írni, legalább kiabáljon. Menjen ki a térre, nézzen körül kicsit. Hogy ne párezren verődjün össze a sajtószabadságért. Az átláthatóságért. Az értelmetlen, ronda stadionok, szobrok, államtitkárok ellen. Hogy tiltakozzon a magyar, hogy ez a némethszilárd is milyen ocsmány egy féreg, és most még a feje a legaranyosabb része neki. Hogy ne egy agyatlan papagáj legyen a kulturális államtitkár. És hogy ne hagyuk, hogy elvegyék a napi drogadagunkat: a ciginket, a piánat, a szabadságunkat. A magyar(!) zsidóságunkat, cigányságunkat. A magyar magyarságunkat. Hogy helyébe épülhessen valami igen gusztustalan.
De, Kedves Olvasó, ezek szarnak minderre. Azt hiszik, ha meghúzzák magukat csendben, majd elfeledkeznek róluk. Hogy megúszhatják. Hogy rájuk nem kerül sor, hogy így is lehet élni. Hogy amiről nem veszel tudomást, az nem is fájhat. Hogy ami nincs, annak bokra sincs. És ez a blog se fog nekik fájni, hisz ezt sem olvasták. Nem volt bent a fókuszpluszban. Most meg már tennék bele, de késő. Elkéstek ezzel is.
Időhiány miatt kivágták a teljes szabad sajtót a szabad sajtóból is. Értelmiségi nyavalygás, azért meg nem adnak kolbászt a cébéában. Állást a minisztériumban, földet, trafikot a városházán. A demokrácián nem lehet rendesen még focivébét se nézni, nem beszélve a felcsútfradiról.
Úgyhogy elválnak útjaink. De ti, többiek, azért hiányozni fogtok.
(Ja: ezt a posztot nem lehet kommentelni. Köszönjétek meg az alkotmánybíróságnak.)
