Kedves Réthelyi Úr,
ne haragudjon már, hogy így megszólítom, de magának olyan szimpátikus, szép nagy okos feje van, nem-e véletlen anatómus professzornak tetszik-e lenni? Csak azért kérdem, mert mondjuk nagy fejem speciel nekem is van! Mit gondol, lehet-e még belőlem valami?
De félre a tréfával, nincs itten most a helye annak! Tárgyra hát: amiatt zavarnám a Tanár Úrat, mert lenne nekem egy indiszkrét kérdésem Magához, így szinte per tu, azaz via net. Tudja, mi szédült fiatal vagabundok, már amikor éppen nem náci újságírónőknek javaslunk fellacio oralis quasit, ilyen közvetlenül szoktunk szólni egymáshoz. Na, de száz szónak is egy a vége: Méltóságos Úr, most komolyan, köllött ez magának? Mármint ez a csúnya operaügy?
Mert megengedem, létezik a téridő-kontinuumnak olyan szegmense, amikor jó, sőt, felemelő dolog miniszternek lenni egy csúcsminisztériumban. Tényleg szédítő dolog lehet egy orvosprofesszor számára új kihívásokat ízlelgetve egyszerre felelni nem csak az egészségügyért, de a szociális ügyekért, az oktatásért, a kultúráért és a sportügyért! (Nem tudom, szociális ügyekben mennyire járatos, de sportolni azért csak szokott, ugye? Kocogni, tornászni legalább? Meccset se néz?) De ne piszkálódjak: biztos jó lehet úgy általában, ha valaki miniszter. De megkérdem, nagy-nagy szeretettel: most jó magának? Jó magának ebben a kormányban miniszternek lenni?
Mennyire érzi felemelőnek, hogy Pörzse „Juliska” Sándor próbanáci, félfasiszta jobbikos javaslatára meg kell dorgálnia ennek a magyarországnak az egyik legjobb színházi rendezőjét? Jó volt közben Réthelyi Miklósnak lenni? És amikor a 8-1 arányban operaigazgatónak megválasztott Horváth Ádam Zsoltot ki tetszett nevezni, majd szóltak, hogy mégse tetszett kinevezni? Mivel, idézem: „A kormány keddi ülésén Orbán Viktor miniszterelnök feladatul tűzte Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszternek, hogy a Magyar Állami Operaház főigazgatói pályázatáról ne hozzon döntést… ” Ez lenne a csúcsminiszterség definíciója, Doktor Úr? Parancsba kapja, hogy ne tegyen semmit? Nem tom, a maga szakmájában mennyire megszokott, hogy a klinikaigazgató főorvos letiltja a professzort a műtétekről, mert műteni csak neki van joga? Vagy a kedvenc, bár icipicit bohókás adjunktusának?
Réthelyi Úr: én nem tudom, de ha nekem 72 évesen ilyen megaláztatást kellene megérnem, szomorú lennék. Igaz, én nem megyek helybe az orális megaláztatásért. (V. ö.. „szájamból segget”.) Nem is vittem semmire.
Apropó: sok boldogságot a közelgő születésnapja alkalmából! Ha javasolhatom, ünnepelje szűkebb családja körében. És úgy, mint frissen felmondott exminiszter, emelt fővel.
