Hogy is mondjam finoman.

_

(Bevezetés)

A 2010-ben uralomra jutott egy ilyen új, egy másik, egy, nos, egy adminisztráció. (A továbbiakban: izé.) Ez a izé a legóvatosabb becslések szerint is kevesebb, mint három év alatt maradéktalanul felszámolta a magyar demokráciát, mindenestül. Tette ezt fokozatos, kiszámított, egyre pofátlanabb arroganciával – kezdve a lézerblokkolótól a családi dohányikerbolton át egészen a falusi fodbalstadionig. Mindeközben nem volt határ, nem volt megállás, nem volt mérték. Nem volt semmi se. Olyannyira nem volt semmi se, hogy ha újra lehetett volna osztani közbeszerzésnek látszó rablógyilkosság igénybevételével a családi klozettokat is, jelenleg valamennyien a markunkba szarnánk.

De nem is ez: mindezek során ez a, hát mit is mondjak, szóval ez az izé csak azért nem fogalmazott meg explicit elvárásokat bizonyos népcsoportok kiirtásáról, mert mondjuk azt helytelennek tartotta volna, vagy akár csak azért is, mert tanult volna a múlt (A. Hitler, J. Sztálin és tettestársai) példájából, hanem pusztán csak az gátolta meg mindebben (tehát hogy alle natűrice kipusztítson egyes társadalmi osztályokat, ahogy vannak, mind egy szálig, örömmel), hogy azt a jelenlegi nemzetközi diplomácia nem tartotta célravezetőnek. Más szóval: aránylag ritkán adnak uniós támogatást, IMF-hitelt, ENSZ-irodát jogászostul, irodástul és rododendronostul érdekvédelemre, nemzetközi kapcsolatokra és gazdaságfejlesztésre annak, aki beleszarik a megkötött nemzetközi szerződésekbe. (Plusz elzárja Ózdon a vizet a negyven fokban. De ne szaladjunk ennyire előre.)

Felháborító, nyilván. Mégis: ez a rendszer működik – akár az ezt megelőző (kádárista), akár a többi (rákosiszta, szálasiszta, hortista és masiniszta, bármilyenista) működött. Nálunk ugyanis minden rendszerben van egy olyan kazán, egy olyan olvasztótégely, egyéb pöcegödör, amibe lesz, mindig lesz, és sohasem fogy ki a fűtőanyag. Ez egy olyan ország, ahol mindig fut, mindig robog a kicsi vonat. Vácra, Szegedre, Auschwitzba: száz vasutat, ezeret. És viszi a sors, meg a lendület. És fűtik a dolgozók, hűségesen.

Ismerkedjünk meg velük: megérdemlik.

(Tárgyalás)

Középkorú, középvezető, de nem közszolga: magánszféra. Ártatlan, kedves fiú, bár azért jól keres: a kocsi, a lakás, a mobil persze céges, de legalább az asszony és a nyaraló privát. A cég viszont állami megrendelésekből él, így a fészbuk, tvitter, de a gmail is csak szordínósan. Nem kizárt, adott alkalommal anyját is letagadná, ha lájkolná, mittomén, a Bajnait.

Nem csoda: asszony gyereket vár, a másodikat. Meg lehet érteni. (Asszonyt is.)

Elvan; talán boldog. De ez nem derül ki. Soha.

***

Idősebb, kevéssel a nyugdíj előtt, tanít néha, egyébként közalkalmazott. Ez utóbbival pénzt keres, de azt már senki sem tudja, mit csinál érte: jön megy, és ahol lehet, ott dohányzik azzal, aki szóba áll vele. Kegyetlen, könyörtelen ellenzéki, szókimondó alak – neki még ezt is szabad: hisz kritikusan viszonyul, továbbá egyébként is ügyesen pozicionálja a véleményét. Nem csoda, hisz rettentő művelt, borzasztó tájékozott és persze kilátástalanul tehetségtelen: párszor volt ugyan neki egy-két tizenöt perce különböző kertévék különböző vidám műveltségi vetélkedőjében, és írogat is valamit, valami ártatlant, álnéven, blogokba, de ennél fontosabb, hogy ismer mindenkit, akit kell. A többiről jelent.

És ez elég: senki se meri kitenni. Túl tájékozott.

***

Büfészak, gyenge angol középfok, közhivatal. Lépcsőről lépcsőre, vidéki, kisvárosi külvárosból a vidéki, nagyváros rózsadombig: lassacskán bejátszotta az egész pályát. Nem csoda, hisz lát rajta: bár focizni nyilván sohasem próbált. Nem is kell, így is félelmetes érzéke van a helyezkedéshez – őneki csak egy Puskás, egy Albert, egy Nyilasi kell, és befejeli a mákostésztát is, a félpályáról. Ezt leszámítva persze érthetetlen, mi tartja még a csapatban: nemrég komolyan felmerült a neve egy büntetőper tizennyolcadik rendű vádlottjaként, de hosszú az az iratanyag, és nehéz a vecsernye. Meg fogja úszni, boldogan.

Ezt is.

***

Egykori kisztitkár, ma már bőven ötvenen túl. Orosztanár, mára fideszes képviselő és állami cégben felsővezető: eddig tipikus. Az már kevésbé, hogy (legális) piramiscégben regional key account delivery (vagy igény szerint további érthetetlen angol szavakkal kifejezhető) minőségében akkor is milliókat keresett, amikor ezek a finance deliveryk elvileg csődbe vitték állítólag mérgezett hiteleikkel az egész világot. Ő persze akkor is csak nevetett: a bónusza akkor sem bánta; a cége Vegasban pihente ki a válságot. A Wall Street zsidajai megmentették a seggét.

Plázába persze nem jár. Az a zsidók biznisze, tudniillik.

Gondolom, boldog.

***

Harmincöt év körüli. Felsővezető: hatezres állami cégnél nagyjából a harmadik, negyedik ember. Mélyen, eltökélten liberális: neki a hatszáz embert érintő csoportos leépítés egyszerűen csak csopi, a harmincöt embert érintő, teljesen értelmetlen kiszervezés racionális és a cég jelen gazdasági helyzetében indokolt lépés, továbbá bocsika. Az értekezletről, ahol a felmentéseket kell átadni, tíz percet késik. (Bocsika, hogyne.)

Balesetet szenvedett testvére rehabilitációja lassan halad, szar a magyar egészségügy. Magánintézménynél persze jobb lenne, de az sokba kerül: havi többszázezerbe. Akár félmillióba is.

Havi másfélmilliót keres, a pótlékokkal.

Boldog.

(Befejezés)

Ózdon állítólag órákig állnak sorba helyes kis kölykök, vödrökkel, vízért, a negyven fokban. Ha megtelik, felcipelik a házhoz, aztán fordulnak, vissza. Napi öt kör simán megvan: az majdnem egy hektoliter víz. Száz liter. Egytized köbméter. Másfél mosás, mosógépen. (Már ha volna.) Két és fél fürdés. Négy mosogatás. Öt fazék leves. Kétezer korty.

Kétezer gyerek kétezer korty vize.

Képzeljük el, ahogyan isznak. De úgy, ahogy a gyerekek isznak, ahogy a gyerekek inni tudnak. Mintha az életük múlna rajta, hogy igyanak. Csak gyerekek tudnak így inni. Ilyen boldogan. Ilyen nagyon.

***

És most képzeljük el, hogy azok a gyerekek cigányok.