A háború az Eurovíziós Dalfesztivállal kezdődött.
Pedig az elején minden rendben volt. A magyarok találtak egy közepes tehetségű dívát, aki hajlandó is volt elvállalni, hogy rendkívül idétlen ruhában elénekel egy zenei klisékkel jócskán teletűzdelt, de még éppen az elviselhetőség határán belül őrjítően idegesítő dalt reflektor- és zenés-táncos vokálkísérettel. Nem is lett volna semmi baj: a dal és az előadás éppen annyira volt értékelhetetlen, amennyire az a popbizniszben a világsikerhez feltétlenül szükséges. Ki is nézett volna egy tisztes helytállás, egy olyan nyolc-kilencedik helyezés, jelentős közönségsikerrel. Erre már volt példa máskor is, és ép elmével ezért a szarért cserébe többet nem is várt senki.
Közbejött viszont a Kétharmad.
A Kétharmad ugyan igazából előző évben jött közbe, de azóta három, sőt, indokolt esetben visszamenőleges négyharmaddá avanzsált. Új időszámítás kezdődött, melynek kezdő dátuma folyton változott ugyan az éppen aktuális politikai helyzet, legyőzendő ellenség, illetve elfogadandó alkotmánymódosítás sürgető eseménye függvényében, de abban mindenki egyetértett, hogy a Dalfesztiválon a minimum kitűzendő, azaz elérendő cél csakis az első helyezés lehet. „Azok az idők ugyanis elmúltak, amikor az elmúlt nyolc év gyáva megalkuvása döntötte romba a zemberek hitét és a baloldal rossz hírünket keltse a világban” – mondta a miniszterelnöki szóvivő, majd udvariasan kezet csókolt a mikrofonállványnak.
Nem szabad csodálkozni rajta, hogy a fenti várakozásokkal semmiképpen nem volt összeegyeztethető a végül is elért huszonkettedik hely: a Vezér másnapra összehívta a válságstábot. Igazából még aznapra szerette volna, de az eredményhirdetés éjfélkor volt. Mikor tájékoztatták, hogy aznap már nem lesz több nap, már csak annyit tehetett, hogy azonnal rendelkezett, hogy „a Tóni azonnal bead egy módosítót”, miszerint innentől az országgyűlés kétharmaddal dönthet az aznapi dátum kérdésében is, visszamenőleg. Egyelőre többet nem tehetett.
A válságstáb addigra már tajtékzott: megneszelték ugyanis, hogy a Vezérnek ez fontos, ezért már a liftben tajtékozni kezdtek annak ellenére, hogy a Vezér tárgyalója a földszinten volt. Ennek ellenére beszálltak a liftbe egy kiadós tajtékzásra: a csilingelő hang után kiszállva volt olyan kulturális államtitkár, akinek már habzott a szája, eláztatva tömött, dús ősz szakállát. A külügyminiszter diplomáciai jegyzék átadását javasolta üvöltve, a honvédelmi miniszter viszont odáig merészkedett, hogy követelte, hogy a hadsereg egyszerre támadja meg mind a huszonegy, előrébb végzett országot. A Vezér azonban nem vesztette el realitásérzékét: halk szóval az első helyezett Azerbajdzsán megtámadására adott parancsot.
Az azeriek már készültek erre: ők ugyanis már jóval előrébb jártak a centrális erőtér felépítésében: ott ellenzék, szabad sajtó, de már rendőrség sem volt, és a Vezérség is apáról fiúra öröklődött; ismerték tehát a dörgést. Ennek megfelelően azonnal készenlétbe helyezték a Karabahi Háborúban már bevált, cserzett arcú hegyivadászokat, valamint élesítették szovjet rendszerű légvédelmi csapásmérő rakétáikat, mert úgy tudták, a magyarok a legmodernebb Gripen vadászgépekkel is rendelkeznek. Ez utóbbi végül is felesleges volt: a Gripenek fele a pilóták gyakorlatlanságából következően már felszállás előtt lezuhant (ami egyben Guinness-rekord), a többi pedig út közben, mivel elfogyott az üzemanyaguk, és ugyan levegőben is tölthetőek lettek volna, de sehol sem találtak repülésre is alkalmas Mol-kutat a Fekete-tenger fölött.
A Vezér ekkor bevetette a legkeményebb, legtapasztaltabb harcosokat, az alumínium-titánium ötvözetű térd- és csípőprotézissel megerősített járókeretes ezredet, a legendás Első Alkotmányosan Visszamenőleg Mégsenyugdíjbament Leventéket. Ez azonban csúfos kudarcba fulladt: mivel a többi rokon elfogyott, csak az Elnök unokatestvére szomszédjának a dédapját tudták kinevezni az egység gyulájanak (azaz vezérének; egyébként Bélának hívták), ő viszont harmincöt éve végstádiumú Alzheimer-kórban szenvedett, ezért már a Széna-téri buszmegállóban eltévedt. (Egyesek szerint ma is a Moszkva-teret keresi – és hát neki azt mondták, Azerbajdzsán is keletre van.)
Ez volt az a pont, amikor a CNN feladta, és azonnal értékesítette a háború közvetítési jogait a Comedy Centralnak, akinek sikerült is megnyernie Charlie Sheent a készülő komédiasorozat főszerepére. Így hát az események végül nyugvópontra kerülhettek, és Magyarország végre elfoglalhatta megérdemelt helyét a világon és a kábelszolgáltatók programkínálatában.
