Liberálisnak lenni kemény dolog.
Mer’ azt hinné az idióta konzervatívja (ti. kedves, olvasni nem tudó erre látogatók, nem a konzervatív az idióta, hanem a konzervatívon belül van, aki, nem mellesleg, idióta!), hogy az már milyen egy könnyű meló. Merthogy nem kell hozzá semmit sem csinálni, csak szabadon füvezni a helyi vudsztokban, és mindeközben mindenkit leszarni a vérbe, majd akkurátusan keresztülgázolni a vak, mozgáskorlátozott árvák könnyein. Pedig dehogy.
Mondjuk azt elismerem: nagy a csábítás. Én is épp most vesztem össze asszonnyal majdnem, mert hogy velem gyakorta előfordul, hogy a családon kívül nem érdekel senki, ergó szerinte szerintem mindenki nemnormális, holott szerinte szerinte én vagyok a nemnormális. (Így szokott ő magával vitázni, nem érdekes). Vagy, ha nem is nemnormális vagyok, de legalábbis depresszív alkat.
Ő mondjuk kevésbé árnyaltan fogalmazott, konkrétan lehülyézett, de ebbe most ne menjünk bele: nejem alföldi lyány, azok meg az anyatejjel szívják magukba a szókimondást. Kedves testvéröccse is a minap, a kórházban fekve, képes volt amiatt becsengetni a nővért az éjszaka közepén, hogy ugyan zavarná ki a másik nővért, mert öreg, magatehetetlen kórtermi szobatársával való ordenáré ordibálása zavarta sógoromat a pihenésben. Mondjuk ettől kezdve éppen nem lett a nővérkék kedvence, de ez őt nem érdekli: ezek ilyen egyenes, karakán, önpusztító emberek. (Nem győzök tanulni tőlük: az ivás, mint önpusztítás, egyelőre tökre megy. A többin dolgozom.)
Aber zurück zur Sache: der Liberalismus. Az tehát nem az, hogy szarok mindenre. Ezt mi itthon nem tudjuk rendesen, ezért van, hogy a magyarországban a liberalizmus régóta szitokszó, körülbelül az „ártatlan gyereklányokat anális szexre kényszeríteni környezet- és természetromboló módon, részegen káromkodva” szinonimája. Pedig a wiki szerint „[a] liberalizmus, más néven szabadelvűség, gondolatok széles spektrumán alapuló eszmerendszer, amelyek közös vonása, hogy az egyén szabadságát jelölik meg mint legfontosabb politikai célt.” (A vessző- és egyeztetési hibát bennehagytam. Mit szóljak bele. Mindenki szabadon írhat nem helyesen magyarul. Nemde.)
A fenti definícióba a kikényszerített anális szex szerintem nem tartozik bele, de én biztos hülye vagyok (feleségem szerint, legalábbis; lásd fent). Úgyhogy, ha eltekintünk attól, hogy a wikit nagyon hülye, gyereklányokat anális szexre kényszerítő, környezet- és természetrombolók, valamint részegen káromkodók szerkesztik, a liberalizmus legalábbis továbbgondolásra érdemes. (Ezzel az idióta konzi olvasóim maguk részéről be is fejezhetik az olvasást, ennél meggyőzőbb érvet számukra ugyanis nem fogok mondani.)
Először is: a liberalizmusnak olyan teoretikusai voltak, mint John Locke, Montesquieu, Adam Smith, John Stuart Mill, és olyan gazdasági-politikai szószólói, mint Woodrow Wilson vagy Franklin Delano Roosevelt – utóbbit talán ezért kellett Széchenyi-térre változtatni… Persze, hülyén, mert az meg szintén liberális volt – egyébként állandó vitapartnerével és időnként szinte halálos ellenségével, Kossuth Lajossal együtt. (Lehet, hogy „antiliberálisnak” még nehezebb lenni? Az átlagos évi szopásindexből legalábbis ez jön ki.) De nem érdemes szívbajosnak lenni: bizony, liberális volt Szókratész, Shakespeare, Tolsztoj és, igen, a Názáreti is! Az a poén ugyanis, hogy a liberalizmus úgy fogad be mindent és mindenkit, hogy mindent enged, és csak azt tiltja, ami árthat másoknak. Vagyis, ami hülyeség. És mondjuk én nem értek a katekizmushoz, de szerintem a Jézus azért nem volt egy hülye.
Liberálisnak lenni tehát egyrészt tökegyszerű, másrészt marhára bonyolult. Itt van például a tót rendszámok ügye: ha nagyon akarom, ki tudom mutatni, hogy másoknak árt az, aki elkerüli a magyarországi adófizetést. De ennyi erővel kijön az is, hogy még többet árt az, aki irreálisan magas adókkal veszi el a kedvét a polgárnak, hogy adózzon. Ki lehet mutatni azt is, hogy rohadjon meg minden cigány, minek nem küzd meg a vele szemben érzett előítéletességgel súlyosbított, amúgy is hátrányos helyzetével – de nem biztos, hogy az én szabadságfokom attól nől az egekig, hogy ő akkor most megrohad. Még az sem kizárt, hogy én leszek szabadabb, és éppen azért, mert az ő esélyeit növelem, akár a szabadságom ideiglenes korlátozása által – és erre a legjobb példa éppen az önbíráskodás tiltása: ha én nem vághatok pofán valakit jogosnak érzett dühömben, bízhatok benne, hogy velem sem teszi más ugyanezt szintén jogosnak érzett, ám jogtalan dühében.
Sorolhatnám – mégis inkább visszautalnék kedves sógoröcsém kórházi sztorijára (innen kívánok jobbulást neki!). Kit érdekel, hogy ő miért rendelte be a másik kórházi alkalmazottat! Nem számít, hogy vajon a szegény, elesett vénemberen akart segíteni, akit megalázott az a hatalmával visszaélő senkiházi – vagy egyszerűen csak aludni akart, önző módon. A lényeg, hogy megtett mindent: kifejezte szabadságvágyát. Nem hagyta magát. Nem hagyta, hogy elvegyék, ami az övé. Bármi is legyen az.
Ezt jelenti liberálisnak lenni.
