Eddig nem szívesen beszéltem róla senkinek – nyilván megérti a kedves olvasó, hisz felettébb kellemetlen az ilyesmi. Nehéz beismerni a letagadhatatlant.

Mert, ugye, először még csak nyilván éppen hogy csak megszületik az ember, szinte mit sem sejtve, és nem is nagyon ér rá ilyesmivel foglalkozni: lefoglalja a megfelelő ütemben való lélegzés, a fogó- és szopásreflex helyes használata, de hadd ne soroljam. Mindenesetre rengeteg dolga van egy csecsemőnek, és az identitáskeresés ebben nem tartozik bele. Persze az lehet, hogy a szülők a lelkük mélyén érzik, látják, tudják – de ők nyilván elfogultak, hisz minden szülőnek a saját kisgyermeke a legszebb: nem csoda, ha észre sem veszik a szörnyű valót. És ahogy hol ólomlábon, hol nesztelen fürge macskatalpakon lépdel az idő a nagy büdös semmiből egyenesen a nagy büdös semmibe, egyre aranyosabb, egyre szöszkébb kis gyerekemberré érik a kis purdé, így minden beletömött irdatlan mennyiségű gesztenyepürével és banánnal együtt lesz egyre értékesebb: nem, az nem lehet, hogy koszos kis cigánygyerek legyen belőle. Ennyi befektetett tőke nem veszhetett kárba!

És mégis. Kamaszkoromban kezdődött: emlékszem, egy nyáron a tanítási szünetben vállalt munkából hazafelé útépítő munkásokba botlottam. Le sem tudtam venni a tekintetemet bronzbarna, izmos, a kemény munkától megizzadt, fáradtságtól remegő férfitestükről: és abban a pillanatban ellenállhatatlan, szinte már buja vágyat éreztem arra, hogy hazamenjek, és pihenjek, lustán heverésszek. Vagyis bármit csináljak, csak melózni ne kelljen. És ott, akkor mintha villám csapott volna belém: rádöbbentem, hogy lusta vagyok. Mint minden cigány.

És innentől már nem volt megállás a lejtőn: rövidesen lopni is elkezdtem: cigarettámat (zsebpénz híján) a boltból voltam kénytelen ellopni – de ezzel csak takaróztam: nem a szükség vitt a lopásra, hanem a rossz vérem. És bát eleinte kicsit aggódtam, hogy túl fehér a bőröm, hogy vörösre ég a legkisebb napsütéstől is – de ennek is meg volt az az előnye, hogy a középiskolában és az egyetemen, sőt később a munkavállalás során sem tapasztaltam semmilyen hátrányos megkülönböztetést, hisz nem látszottam cigánynak. Ám ami késik, nem múlik: a nyomornak a szaga azért nyilván átütött a szépen vasalt ingen is, mert később már mindenhol sikerült megtalálni a társadalom illető szegmensének azt a valakit, akit jobbnak, szebbnek, hasznosabbnak, egy szóval kevésbé büdös cigányabbnak tarthatott nálam.

De nem akarok mindenért másokat vádolni: fajom legjellemzőbb sajátsága, a lustaság is közrejátszott nyilván. Ám hiába dolgoztam innentől megkettőzött erővel, hogy eltitkolhatatlan származásom legalább feledtessem és mások számára elfogadhatóbbá tegyem, elismerésben szinte sohasem részem. A munkámért kapott bér sem volt arányban sem az elvégzett munkával, sem annak a presztízsével, sőt, túlzás nélkül mondhatom, azzal gyakorlatilag semmilyen korrelációt sem mutatott. Mindegy, mennyit dolgoztam: soha, semmilyen esélyem nem volt arra, hogy önerőből vagy akár bankhitelből középosztálybeli polgárrá válhassak, hogy belvárosi lakásban, decens családi házban neveljem a gyermekeimet. Már amiatt is hálásnak kellett lennem, hogy a városszéli, nullkomfortos zártkerti övezetben megtűrték a tisztes polgárok, hogy ott magamnak és családomnak házat építsek. Gondolom, ott legalább nem voltam szem előtt.

Mindezek következtében úgy határoztam, hogy a továbbiakban nem vagyok hajlandó rejtőzködni: mert bár felmenőim között cigány (ne keverjük: nem roma) származásúak bizonyosan nincsenek, a 2011-es népszámláláson mégis cigánynak fogom vallani magam. Indokaim a következők.

• Először is: ezzel ugyan hazudni fogok, de, mint tudjuk, az nem nagyon nagy baj ennek a magyarországnak a miniszterelnöke szerint. (Mármint újabban nem baj.)
• Másodszor: biztosan lesz olyan cigány, aki majd letagadja, hogy cigány – félelemből, tudatlanságból, vagy saját jól felfogott érdekében. Hiszen igaz, hogy a népszámlálás szóvivője személyesen mondta, még hozzá a saját szájával (igen, a szóvivőnek egyelőre még nincsen helyettes szája: válság van, takarékoskodni kell), hogy megfelel az adatvédelmi törvénynek a népszámlálás – egy szóvivő mégse adatvédelmi ombudsman, és mint tudjuk, a szociális kérdőív személyes adatait sem hajlandó törölni a lófasz se. De sebaj, én majd helyettük is erősítem a statisztikát.
• Harmadszor: ezzel a magyarországgal együttműködni semmilyen szinten sem akarok. Az együttműködés alapja ugyanis a bizalom.
• Végül: amennyiben ebben a magyarországban kellemetlen például cigánynak lenni, akkor én tulajdonképpen például cigány vagyok. Sőt, ha nagyon berágatnak, például meleg és zsidó is vagyok. És azt is nyugodtan vehetik fenyegetésnek a kérdezőbiztosok, hogy még ezt is tudom fokozni: igény esetén például ruszin, bunyevác, vagy rétoromán is tudok lenni. De fel vagyok készülve a legrosszabbra is: arra ugyanis, hogy liberális legyek.

Na, most lehet köpködni.