A régi a Huszárik-mozi alatt, a régi nagyportán volt az ösztöndíjosztás. Hosszú, izgága sorban álltunk ott elsősök mi végig, a porta előtti lépcsőn, fel egészen a lépcsőházig. Kint szakadt a hó: december volt, mégis az volt abban a szemeszterben a legelső ösztöndíjosztás. Adminisztratív okok.

Négyhavi pénz, egyszerre! Kettőezerötszáz volt egy hónapra, amihez én még kaptam ötezerhatszáz szoctámot is. Négy hónapra egyszerre az hatalmas összeg, életemben nem láttam még egyben annyi pénzt. Persze, hogy enni mentünk először. Nem mondom, persze, hogy éheztünk volna: csomagolt a család. Már persze, csak akinek tudott – de a többi is az övét ette, én is. Barter volt, fröccsben, cigiben kapta vissza. Kannásborosban persze, a sört csak messziről néztük a Makáriban. Viszont hetven volt a bableves: apró csészében adták, ettünk hozzá három kenyeret, elég volt. És kijött egy százasból. Parizerre, vajas kenyérre, fröccsre mindig volt, a többit meg megoldottuk íkúból: próbáltunk nem gondolni rá.

De hát, persze, ez a valamilyen élet sem tartott örökké: az egyik rákövetkező évben az akkor épp aktuális kormány akkor épp aktuális pénzügyminisztere nyakunkra hozta a tandíjat. Én szociális és tanulmányi alapon is kaptam mentességet, de mások szarul jártak: elvitte majdnem a teljes alapösztöndíjukat. Nem csoda, hogy azonnal országos tüntetést szervezett az önkormányzat. Különvonattal mentünk fel. (Én is. Szolidaritásból.) Tömve volt vagy tíz kocsi, vidámak voltunk. (Vittünk kannásbort.) A kosuttéren hatalmas volt tömeg: végigvonultunk a villamossíneken, el a tömeg mellett, óriási volt a hangulat. Égtek a lámpák, reflektorok: hisz este volt, virrasztani mentünk, mondták, a jövőnkért. (Mi mondjuk leginkább csak ultiztunk hajnalig.) Reggelre persze már nem voltunk annyian: a pestiek hazamentek aludni. A hökösök meg bementek, kijöttek, közölték, nincs lófasse. Illetve lesz, hogyne lenne: tandíj lesz. Továbbá bocsánat, de menjünk haza, mert lejárt a területfoglalási. Nem mentünk, leültünk, szerveződni kezdett valami élőlánc is. Aztán mégis hazamentünk.

Elfogyott a kannásbor.

Így lett meg a tandíj. Kifizettük, már aki. Később új kormány jött, eltörölte, de mindegy: elvégeztük, diplománk lett, és a rengeteg kannásbor és cigaretta ellenére még ma is élünk. Kiből tanársegéd, kiből tanár lett, kiből fordító, kiből titkárnő. Van köztünk jól menő informatikai cégnél középvezető is, könyvtáros is. De már csak ritkán találkozunk: párszor összejárunk, mi ittragadtak, de inkább már csak a gyerekek miatt. Olyankor nagy néha tarokkozunk, közben sokat dumálunk, okoskodunk. Meg isszuk a bort. (Nem kannásat, rendeset.) És ahogy fogy a bor, meg ahogy telnek az évek, meg ahogy nőnek a gyerekek: egyre jobban szidjuk a rendszert.

***

Ennek a magyarországnak a tébolyult miniszterelnöke nem akarja, hogy szidva legyen a rendszere. Igazából azt sem akarja, hogy megértve legyen bármi benne, vagy egyáltalán, hogy gondolkodva legyen benne. Hisz aki gondolkodik, észreveszi, hogy nincs a fenekén piros pont, hogy az ősmagyar korban még lehetetlen volt az agysebészet, hogy a székely rovásírást sem a székelyek találták ki, hogy nincs is semmilyen világkormány, hogy egyik nyelv sem komplexebb a másiknál, hogy a fény nem csavarodik. És a Szíriusz is nagyon, de nagyon messze van. Majdnem olyan messze, mint Svédország.

Ennek a magyarországnak a tébolyult miniszterelnöke továbbá azt akarja, hogy az én lányom ne mehessen egyetemre. Azt akarja, hogy adósítsa el magát miatta évtizedekre, és ha nem akar adósrabszolga lenni, dolgozzon egy koszos, életveszélyes ruhagyárban betanított munkásként, minimálbérért, szomorúan. Meg azt is akarja, hogy szedje a markot, tömje a libát, darálja a kukoricát valamelyik felcsúti uradalomban. Azt akarja, hogy ne választhasson, hogy ne dönthessen. Azt akarja, hogy maradjon az, ami a nagyapja, meg a nagyanyja volt: nyomorult proli. Büdös paraszt. Zsellér. Napszámos. Kubikos.

Ha hagyom.

Az én lányom hat éves, gyönyörű kislány. Tökéletesen ért franciául: kezdettől fogva két nyelven neveltük, hogy könnyebben boldoguljon. De itt már nem fog: focista ugyanis nem lehet, a disznószartól meg rosszul van. Tehát amint lehet, itt fog hagyni. És ez ugyan szomorú, de van, ami még ennél is szomorúbb: hogy nem csak engem hagy egyedül. Hanem valamennyiőtöket.

Ha hagyjátok.