Hétfői sajtótájékoztatóján, melyen bejelentette Vidnyánszky Attila győzelmét a Nemzeti-pályázaton, Balog Zoltán többek között arról számolt be, hogy a győztest mindegyik bizottsági tag javasolta a vezérigazgatói állás betöltésére. Törőcsik Mari ezzel szemben azt közölte a szinhaz.hu-val, hogy ez nem pontosan így történt.

Drága Művésznő, kapaszkodjon meg: dehogynem, pontosan így történt. Nem is történhetett másként. És azért, mert csak. Illetve azért, mert a kétharmad az kétharmad.

Megmagyarázom: a kétharmad az háromharmad, tekintve, hogy a kétharmad dönti el azt is, hány harmad a háromharmad. Jelenleg ez egyébként egyharmad, vagy még annyi se, egy hatod, heted. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bármilyen módon kétségbe kellene esni: ez pusztán csak annyit jelent, és tényleg csak annyit jelent, hogy jelenleg nem jött el az ideje annak, hogy új, immáron a nemzet érdekeit hatékonyabban képviselő matematikát kellene rendelni az alkotmánybíróságtól. Vagy a közgéptől.

Mert tessék megfigyelni ezt is. Abban a bizonyos bizottságban, amelyben (minden tiszteletem további fenntartása mellett is, de mégsem elhallgatva) Kegyednek is tagnak tetszett lenni, nem volt elég az, hogy a nyolckilenced szerint legyen eldöntve, hogy márpedig a János vitézben ne kurválkodjon a Juliska. Nem, ez csak akkor nemzetérdekeltileg jobbanelismert, ha a Juliska kilenckilenced szerint nem kurválkodik. Sőt, amennyiben technikailag (igen, közgépileg) megvalósítható, lehetőleg tízkilencedileg. Az Iluska, aki egyébként meg játszik abban a mondott vízirevüben, ott rohadjon meg, ahol van, a teljes magyar irodalommal együtt. Mínusz vasalbert baráti kör, de az meg nem irodalom.

Mert én készséggel elhiszem, hogy Drága Kegyednek az utóbbi két és fél évben egy tizenhárom kilométer mélyre elásott búvárharangban tetszett élni a marihuána-árok mélyén, de Kedves, Drága Művésznő, tessék végre felébredni: ezek nem értenek a színházhoz. Sőt, úgy általában a kultúrához se. Sőt, meg merem kockáztatni, még a focihoz se jobban, mint egy átlagos alkoholista nálunk a Kiskulacsban. De a lényeg, hogy nem is kell nekik érteniük hozzá: nekik elég, ha azt mondják, hogy értenek hozzá. Megvan hozzá minden joguk, mit akarok mondani, minden kétharmaduk. Kekeckedni meg nem érdemes, mert könnyen alkotmányellenessé válhat az ember, mint a magánnyugdíjak, a bankok, a hatvanöt éven feletti bírák. Vagy mint néhány hónapon belül a hajléktalanok.

És azzal minden meg is van oldva: sok a paplanos nyomorult a blahalujzatéren? Be kell tiltani őket, és akkor nem lesznek. Nem lehet betiltani, mert alkotmányellenes? Be kell tenni az alkotmányba, hogy nem alkotmányellenes. Tetszik érteni: mintha zuhanás közben betiltanák a gravitációt. Ők úgy vannak vele, hogy a valóság arra való, hogy pitizzen, hogy csóválja a farkát, behozza az újságot, adjon pacsit. Ők simán megteszik, hogy rendelnek egy drogjelentést, hogy megismerjék vele a rögvalót, és még ki is fizetik, de aztán mégis átírnak benne ezt-azt. Hogy ne legyen annyira rögvaló. Hogy inkább úgy legyen, ahogy ők gondolják, vagy még inkább, ahogy Ő gondolja, hogy lennie kellene. Az, hogy teljesen értelmetlen fizetni valamiért, aztán széjjelcseszni, meg hogy ilyet épelméjű ember nem csinál, legalábbis önszántából biztosan nem: le van szarva.

És igen: ez azt jelenti. Hogy vagy ők őrültek, vagy az a valaki más az őrült, aki miatt így cselekszenek. Nincs több megoldás, utánaszámoltam.

És ezt hívják unortodox rögvalónak. Ebbe kell integrálódni, nyakig belerohadni, mondhatni, röghöz kötődni mindenkinek, aki érvényesülni akar ebben az országban. Mert a megoldás mindig, mindenre a keménykedés: ha kevés az orvosok fizetése, arról az orvosok tehetnek, mert elmennek külföldre. (Ebben nincs logika, ne tessék keresni.) Röghöz kell tehát kötni őket. Tetszett tudni, hogy ebben a magyarországban a benne tanuló külföldi orvos- és fogorvostan-hallgatók tandíja gyakorlatilag fedezi az ingyen tanuló magyarokét is? Mi ebből a tanulság? Hogy még többet tegyünk a felsőoktatásba? Dehogy, hisz egy országos felsőoktatási szénszünet árából kijön vagy három stadion Felcsúton!

Drága Művésznő: írja, üvölteni szeretne. Vagyunk így ezzel: üvölteni szeretnénk valamennyien. De az semmi, a mi üvöltésünk csak olyan ordenáré, amorf, impertinens ordítás. Kedves Művésznő: mi nem tudunk szépen ordítani, nekünk ezt nem tanították meg. És, mi tagadás, nem is nagyon merünk ordibálni. Tudja, a gyerekek, meg a kocsilízing. Gyáva cincogás lenne az csak, semmire se való.

Drága Művésznő: megtenné, hogy ordítana helyettünk?