Az úgy volt, hogy néhány éve feleségem kedves ajándékkal lepett meg: egy egész évre szóló újság-előfizetéssel. Volt is öröm!
Maga az újság persze nem egy nagy durranás: politikai-kulturális hetilap. Most nem akarom megnevezni, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe hozni a kiadót, hogy én is őket olvasom, a lényeg, hogy egy minálunk legendásan nem termő déligyümölcs van a nevében, és zömében zsidók, buzik meg egyéb liberálisok olvassák. Meg én. Ja, meg az asszony.
Darabig rendben is ment minden: hetente csütörtökön hozta a lapot a postás, talán ha egy, vagy két esetre emlékszem, hogy egy, vagy két napot késett, akkor is csak az éppen akkor aktuális katasztrófavédelmi sikertörténet, azaz kétméteres, eltakarítatlan hókupacok milyensége okán. Másnapra eltakarítottuk, mármint mi, a lakosság, és jöhetett a postás. Mindenki más meg menjen a picsába, natürlich, elvagyunk nélkülük.
Mert hogy ugye mi attól természetesen még nem szűntünk meg nyomorult, világtól kiszekált félárvagyerekeknek lenni, hogy újságot járatunk, és az újság előfizetésével négyszobás ingatlan sem járt a történelmi belvárosban (buszmegálló a sarkon, kapucsöngőt sokáig tessék nyomni, özv. Heéderváryné). Mert az igaz, hogy lakást nem is ígérték a hirdetésben, de azért titkon reménykedtünk; de ha nem, nem. Mi tehát továbbra is ott élünk, ahol hagynak, meg ahol nem vagyunk szem előtt, a zártkertben, a helyi szőlőhegy egy világtól elzárt kis putrijában, amire az a legjellemzőbb, mármint a világtól elzártságra, hogy még a betörők is kétszer meggondolják, feljöjjenek-e lopni.
A postás persze jár. És nem lopni, hanem mert neki meg az a dolga. És hozta is rendesen évekig a bankszámla-értesítők, villanyszámlák (több közmű nincs, a rezsicsökkentéses láz ellenére) és egészalakos miniszterelnöki arcképekkel súlyosbított szociális és egyéb konzultációs kérdőívek mellett az újságot is. Direkt erre kapott egy Nivát, szépet, zöldet, abba belefér. Így hát minden rendben is ment, egész idén januárig. Akkor ugyanis azon vettük észre magunkat, hogy megyünk a ládához, és bár nyitjuk, még sincs benne az újság. És nem annak ellenére nem volt benne, hogy csütörtök volt, mert az nem lehetett az oka, mivel hogy másnap sem volt benne. És nem került bele szentszombatra se. (Most a vasárnapot hagyjuk, akkor még a posta is megpihen.)
És ez így ment, hetekig. Mindegy, megvettem a kioszkba, meg hívom a terjesztést a kiadónál, kezüket széttárják, látom a kagylón keresztül is. Annyit tehetnek, megküldik postán. Hozza a postás, kérdem, mi történt, mondja, hogy kiszervezték a terjesztést, és hát, így sikerült. Azaz hogy úgy sikerült, hogy aki elnyerte a feladatot, hogy idén már ő terjessze a magyarbanán mellett az összes többi déligyümölcsről elnevezett magyar és nem magyar sajtóterméket, nem végzi el a feladatot, azaz nem terjeszti a sajtóterméket. Igaz, azt viszont olcsóbban teszi. (Illetve hogy nem teszi, de olcsóbban nem teszi. Zavarodok meg mindjárt.)
Telnek, múlnak a napok. Egyik nap aztán, mikor épp héderezek itthon, jól megérdemelt munkanélküliségemet kipihenve, kutyák ugatnak. Rohanok fel a szőlőből, látom, valaki matat a postaládánál: valami szakadt, cigányképű kis nyomorult volt, és dobált befele holmi újságokat, de vagy ötöt egyszerre. Ám hiába futok, mire odaértem, már pattant is a kismotorra, és mint a szél, elsuhant: de nem ám mintha sietne, hanem mintha menekülne. De hát hiába menekült: következő szombaton feleségem azért elkapta, és már vonta is volna kérdőre, ám emberünk, legjobb védekezés a tahóság alapon, azon üzleti modell felvázolással nyitott agresszíven, hogy nem-e lehetne-e, hogy ezt az újságot, hogy valahova máshova kérni. Ekkor azonban szeme sarkából megpillantotta, hogy közeledem, és választ sem várva repült a babettával.
Nos, a következőket kívánom megjegyezni.
Annak valószínűsége, hogy a közeljövőben egyes lapterjesztő cégek munkáját megsegítendő beköltözünk a civilizációba, csekély. Az, hogy egy lapterjesztő cég nem tudja, hogy a történelmi belvároson kívül is élnek embernek tűnő nyomorultak, akiknek szintén lehetnek olyan bolondériáik, hogy például újságot járatnak, minket nem érdekel. És bár természetesen tudjuk, hogy számtalan cigányképű kis nyomorult végzi értelmetlennél értelmetlenebb munkáját pusztán csak azért, hogy ő se haljon éhen, és a cégvezetőknek is jusson új hondaakkordra, minket az nem vigasztal, hogy sajnáljuk a kis cigányképű nyomorultakat. Minket az vigasztalna, ha a cégvezető köcsögbunkó beülne abba a kurva hondaakkordba, és piros szalaggal átkötve tenné le a magyargrépfrútomat a küszöbre, az elé alaposan letérdelve, rövid hálaimáját elmormolva, miszerint a sok hülye miatt, aki újságot rendel, neki jut hondaakkordra. Mert ha nem, volnának alternatív ötleteim is, de azt megsínylené, minimum a hondaakkord.
Mert, ugye egy ilyen cégvezetőnek nem kell magyarázni, pár szaros ezresért mi mindenre kaphatóak ezek a cigányképű kis nyomorultak manapság. És dühösek, nagyon dühösek is.
