Apám az ötvenes évek elején született. Harmadik gyerek volt, és az első fiú. Csak ennek köszönhette, hogy egyáltalán megszülethetett.
Gyerekkoráról nem sokat tudok: ő nem beszélt ezekről a dolgairól (igazából semmiről sem beszélt), én meg nem szeretem, ha nekem mások a dolgaikról beszélnek. Jól kiegészítettük tehát egymást. Ez viszont azzal járt, hogy minden, amit róla tudok, azt anyámtól tudom. Anyám viszont beteges hazudozó, így hát minden, amit apámról tudok, mesebeszéd.
***
Apám apja nyomdász volt, akit a rendszerváltozáskor annak rendje és módja szerint államosítottak a munkahelyével együtt. Nincsen tudomásom róla, hogy ellenállt volna a vegzatúrának: amennyire apámat és a nővéreit ismertem, felteszem, méltóságon alulinak tartotta volna, ha ellenáll. Lányait egyetemre, fiát gimnáziumba íratta; egyik lánya közgazdász, másik jogász, mi több, bíró lett utóbb. Ha minden igaz, a kádári konszolidáció alatt kisebb trafikot is szerzett nagyanyámnak, ami valamennyire biztosította a megélhetést halála után is.
***
Korán meghalt ugyanis: még nem volt ötven, de elvitte a rák. A család darabig próbált fennmaradni, de a hatvanas évek még nem kedveztek a nagycsaládi ambícióknak. Apám tehát feladta gimnáziumi, érettségiző terveit, és elment a környékbeli szakiskolába, hogy ott mielőbb szobafestő–mázoló–tapétázó lehessen. Nővérei így elvégezhették az egyetemet, és ő sem járt rosszul, hisz később, már kétgyerekes családapaként eleget keresett ahhoz, hogy letegye a Dolgozók Esti Iskolájában az érettségit. Színjeles eredménnyel, hisz az esze megvolt hozzá.
***
Anyámmal nem nagyon jött ki; viszonylag hamar elváltak. Ami emlékem van róla, már a foszlányos gyerekkoriakon, a közös sakkozásokon, egyéb marháskodáson kívül, az főleg kamaszkori. Az biztos, hogy gyakran kiabált, de sohase verekedett. Nem emlékszem, hogy bármikor kezelt emelt volna akár rám, akár anyámra. Pedig bivaly ereje volt: egyszer a Vidámparkban a részeg kezelő felborította a ladikot, amiben vagy harmincan ültünk, gyerekek, felnőttek vegyesen. Apám tartotta, amíg kimásztunk alóla. De persze lehet, hogy ezt is csak álmodtam: sok olyan emlékem van, amiről szeretném, ha csak álmodtam volna őket.
***
Mikor nagyobb gyerek lettem, nála dolgoztam nyaranta. Együtt mentünk a nyekergő, koszlott fehér Dáciával a címekre, felpakolva létrákkal, festékkel, nagy tekercs tapétákkal. A fal vakargatását a spaknival nem szerettem, tapétát ragasztózni igen, glettelni viszont tőle tanultam. Naphosszat vakartam a falat a gigantikus belterű belvárosi polgárlakásokban, míg ő kenyte a csöveket, meg glettelte, javította, amit hátrahagytam. Tőle tanultam meg kétágú létrával sétálni is: ő ezt szegélycsíkfestés közben is képes volt végrehajtani. Vékony ecsettel a kezében semmi perc alatt körbeszaladta nyikorgó, festékfoltos létráján a konyhát, a nappalit, és festette a nyílegyenes vonalat, a plafon alá pontosan tíz centivel, lendületes jobbra-balra mozdulatokkal, hibátlanul. Szerintem az egész hivatásában ezt élvezte a legjobban.
***
Később mégis otthagyta a szakmát, új feleségével a rendszerváltás után előbb kisboltot, aztán cukrászdát, később kocsmát, pizzériát próbáltak nyitni. Nem értett hozzá: mindbe belebukott, mindent elveszített. Egy időben dühében majdnem belelépett a torgyánpártba is, de nem vagyok benne biztos, hogy nem csak engem, már akkor is veszett liberálist akart ugratni. De az biztos: sose panaszkodott. Amikor meghalt az anyja, az én nagyanyám, azt is csak a temetés után mondta el. Kímélni akart, ki tudja, vagy csak a dolgokról nem beszélés akadályozta meg? Olyan mindegy.
***
Nem beszélt magáról, sohase. Ha bajban volt, nem jelentkezett, eltűnt, akár évekre is. Az utolsó időkben is, már alig tartottuk a kapcsolatot: engem elszólított a fiatalság, a vélt tehetség, az egyetem, a tudomány. Öt meg a nyomor. Kerestem, nem keresett. Segíteni rajtam, éhező diákon nem tudott, segítséget elfogadni tőlem, vagy akár bárkitől, nem akart. Majdnem egyedül, egy dülöngélő viskóban halt meg, Kiskunistenragja-Szőlőhegy külsőn, még 2000 előtt, negyvenkilenc évesen. Rákban, deréktől lefelé bénultan, iszonyú fájdalmak közepette.
***
Sohasem hazudott. Inkább nem beszélt, de hazudni, azt sohasem hazudott. Sohasem mondta például, hogy szeret. Pedig mit meg nem tettem volna érte, ha egyszer, egyetlen egyszer is, de kimondja. Nem mondta ki. Meghalt, mielőtt kimondhatta volna. Mielőtt megérte volna az ötvenediket. Mielőtt szembesülni kellett volna azzal, hogy a fia se vitte, nem vihette, és most már nem is viheti többre, mint ő. Ebben az országban, legalábbis.
Ő járt jobban.