A Pedagógusok Szakszervezete szerinte az OLX egyik reklámja megsértette a pedagógusokat, rombolja a szakma becsületét, a pedagóguspálya presztízsét. Követelik, hogy vegyék le a képernyőről – írja a hvg.hu.

A busz a hivatal előtt állt meg. Gyomra egy merő görcs lett, amint az épületre pillantott, és a tenyere is izzadni kezdett, akár fiatalkorában. Hiszen hogyne, itt volt régen a Pártház, mellette a Munkásőr-laktanya. Most a rendőrség használja, a készenlétisek, vagy kik. A pártházat meg a klebensbergesek.

Belépett a kétembernyi, nyikorgó kapun. A portás hideg közönnyel nézett ki rá a kuclijából. Csendben megkocogtatta az üveget, mire az ingerült rántással csapta félre a tolóablakot.

– Mi tetszik? – kérdezte barátságtalanul. A fülkéből kicsapott a kolbászszaggal kevert pálinkabűz, szinte émelygett tőle. „Vilmoskörte lehet, a kolbász meg nyilván teszkógazdaságos lángolt gyulai. Összetéveszthetetlen.”

– Kezitcs… illetve napotnok, mit akarok mondani, én csak a portfólióval… – gyűrögette kezében az aktatáskából hirtelen előkapott papírköteget – Hogy merre lehetne… ha nem-e tetszik esetleg tudni, hogy… – nyökögött, akár harmincöt éve, amikor a párttagságit felvenni jött, mert szólt a titkárságról a pártbizalmi Klárika, hogy be kéne menni érte, már két napja megjött, Kardos elvtárs mit fog szólni. Maga is tudja, milyen Kardos elvtárs, amikor olyan. Na, ugye.

A portárs, miközben egy kenyérmorzsát söpört le a mandzsettáról, undorral vetette oda:

– Harmadik emelet lift mellett jobbra dé lépcsőház első ajtó balra. Sarlainé – hadarta.

Köszönetet hebegve indult el. Elhaladt a portásfülke mellett, de alig tett meg néhány lépést, kivágódott az ajtó:

– Hova megy?! – ordította magából kikelve a portás, hogy csak úgy repkedtek kifele a kolbászdarabok rossz fogai közül – Az istenét magának, hogy nem érti?! A LIFT – mutogat a másik irányba – ARRA van! Hát nem látja?! Ki is van írva?! Nem tud olvasni?! Vagy nem lát a szemével?!

Szégyenkezve fordult meg, és indult a másik irányba, elnézést hebegve.

– El, persze, elnézést, az van dögivel… – morogta a portás, majd visszatakarodott a kuclijába.

A lift persze nem működött, karbantartás. Egy hete is az volt, amikor a jelentkezési lapért jött. Mindegy, megtalálta a réztáblát, rajta fekete vinyettákkal kirakva, Sarlai Oszkárné (Etus). A második „s” egy kicsit ferde volt, az „l” meg lepotyoghatott, mert filccel volt csak odafirkantva. Kopogott.

Megint kopogott. Pár másodperc múlva kivágódott az ajtó.

– TESSÉK!!! – testes, festett hajú asszony állt az ajtóban, paprikavörös arccal – Mondom, tessék!

– Elnézést, én nem hallottam…

– Pedig ordítottam, ahogy torkomból kifért! – Visszapréselte magát az asztala mögé. – Na győjjön be! – Belépett az zsúfolt irodába. Mindenütt aktakötegek, a polcokon, az asztalon, még a székeken is.

– Nem hallotta, persze… – korholta Sarlainé (ha ő volt, nem mutatkozott be) –, meg a táblát sem látta odalent… Ne nézzen így, hívott a Pista, hogy gyön fölfele. Milyen ügyben?

– Én… tudja a portfólió, a harmincöt éves tanári munkám, az óravázlatok, meg amit… – kezdte.

– Na, adja ide – szakították félbe – Foglaljon helyet. – Tanácstalanul nézett a széken az egyik ott terpeszkedő aktakupacra. – Na, adja azt ide azt, ne szerencsétlenkedjen annyit!

Odaadta, leült. Az ügyintéző szakszerűen két ujja közé csippentette a nyomtatott A4-es lapokat, és olvasni kezdte. Kis idő elteltével a monitor felé fordult, és az egérre tette a kezét.

– No lássuk… Felvisszük először az adatait. Tehát: Baradlai Endre, fizika–magyar szak… Fizika… magyar… Hogy lehet ilyen hülye szakpárt választani?! Nekem itt nincs ilyen a rendszerembe’! Most micsináljak én magával?! – fordította felé a monitort.

– Talán ott, alul… egyéb szakpár…. Tessék arra klikkelni…

– Klikkelni, mi?! – süvöltötte. – Ne tessék humorizálni itten velem!

– De nem, én nem úgy…

– Hogyne, kisbetűvel mondta, nyilván. Csak tudja, én sem hallottam azokat a kisbetűket!– mondta fenyegetően. – Ne szórakozzon velem, én még az Pártfőiskolán végeztem, megvan a marxista közepem is.

– Az speciel nekem is…

– Az más – rögzítette. És közben szúrósan nézett. Egyszerre megenyhült:– Mindegy, folytassuk. Nos, óravázlatok rendben, bár látok itt egy kis kihagyást nyolcvannyolc környékén…

– Autóbaleset, tudja… Elgázolt egy rendőrautó a tüntetés…

– Magánügyekkel nem foglalkozhatunk. Nos, távlati tervek, tervezett óravázlatok, igen, megvan, Wass Albert lírai költeményei, iggen, Tormay Cecile jelentősége a magyarországi kisebbségek hagyományainak ápolásában, iggennnn… Nyírő?

– De Nyírő, kérem, már mégis… – próbált engedményt kicsikarni.

– Legközelebb legyen bent. – Vágta erre rá az asszony, ellentmondást nem tűrően, majd továbblapozott. Egyszerre megállt: – Ez mi. – Az asztalra csapta az egyik lapot.

– Nos, a fizika, második osztály, csillagászat, asztrofizika… Tudja, a heliocentrikus világkép fejlődése, Einstein és a relativitás…

– Nézze, Baróti elvtárs…

– Baradlai…

– Akkor az. Nem lesz ez így jó. Nézze, nem tudom, olvasta-e a legutóbbi központi irányelveket… Hagyja, látom a fején, hogy nem olvasta. Szóval ez, hogy a Világegyetemnek nincs kitüntetett középpontja… Vannak magának gyermekei?

– Három fiam és négy unokám van! – vágta ki büszkén.

– Csak a lényeget, ha kérhetem… kicsit bőbeszédű maga. Erről majd szokjon le. Nos: ne akarjon az unokáinak rosszat. Kell az a kis pénz, ugye, meg a magasabb kategóriába besorolás…? – kacsintott a szemével, mire ő tétován bólogatni kezdett. – Tudja, kis pénz, kis fizika. Hagyja ki ezt a rosszízű utalgatást a nemlétező központokra, nem veszi az most jól ki magát.

– De hát Einstein…

– Einstein, Zweistein, nem jiddisórán vagyunk, ha érti, mire gondolok! Hagyjuk ezt a kocsmaszagú kóser vitaestet azokra, akiket illet. Központ van, volt, mindig is lesz, és ezt kell beleírni. Hisz központi akarat is van, maga tudja a legjobban, hiszen idejött. – Kissé gondolkodóba esett. – Nincs valami olyan fizikus, aki jobban illeszkedne, hogy is mondjam, ezekbe a központi irányelvekbe?

– Arisztotelész, Ptolemaiosz…

– Persze, meg Kacuranisz, Zagorakisz, Dzsannakopulosz. Fel ne sorolja nekem a kettőezertízes görög válogatottat, a fodbal mélypontja volt az is. Ne rontson tovább a helyzetén. Nézze, a legjobb lenne valami szent… szent nevű fizikus nem volt?

– Nem tudom, a skolasztikusok… Vagy Aquinói Szent Tamás esetleg…

– Tamás… Mindegy, ha nincs más, azzal is beérjük. Cserélje ki ezt a oldalt arra, és tegyen még bele valamit a Bibliából. A gravitációt ugye már kivette? – Megadóan bólintott. – Nos, akkor rendben leszünk… Végeztünk is.

Megkönnyebbülten felállt. A nő a kezében szorongatott papírlapra sandított.

– Mi az még ott magánál?

– Mi…? Ez? Ja, semmi, ez semmi… Illetve a szakszervezet. Tiltakozunk egy, a kereskedelmi médiában sugárzott reklám… Hogy a szakma becsülete, ilyesmik…

– Adja ide. – Meglobogtatta kopott körömlakkos ujjaival, olvasni kezdett. – „…cseppet sem vicces reklámmal megsértsék, hiteltelenítsék…”, „a szakma presztízse…”, „elég szegény, gyáva és megalkuvó ahhoz, hogy korrupt is legyen…” És mit akar ezzel? – kérdezte értetlenül. – Ja, hogy közlemény. Mindegy, hagyja itt. Majd iktatjuk.

– Köszönöm, a szakma nevé…

– Hagyja, hisz ez a dolgunk. Várom a jövő héten! – kiáltott utána, míg az ajtót zárta.

A portásfülke előtt minden idegszálával arra koncentrált, hogy sikerüljön észrevétlenül kisurrannia. Felesleges volt: a portás fel se pillantott a Mezőkövesd–Paks rangadóból.