A Magyar Nemzet Nemzetközi Médiájának Egyetértési És -jólgondolkodási Hatóságának elnöke fáradtan dőlt hátra öblös bőrfoteljében: mai nap sem lesz kevésbé megterhelő, mint bármelyik az elmúlt kilenc évben. Az előtte tornyosuló feladatokra gondolva enyhe szomorúság vett rajta erőt: mi küzdelem áll már hivatala mögött így is, és még most sem dőlhet hátra, még most is akad elegyengetni való a média göröngyös terepén! Még mindig vannak, akik nem, nem akarják érteni Őt... Szemét ekkor az irodája legszebb pontjára, az Európai Együttműködési Nyilatkozat és Verdikt (E-ENYV) másfélszer három méteres molinójára függesztette, mint az elmúlt nyolc év alatt annyiszor; a plakát mintegy 98%-át visszamenőleg is elfoglaló portré, az Okos, Gondos Atya portréja mindig erőt öntött belé.

Töprengéséből halk, de határozott kopogás riasztotta. Titkára, a 14 éves Lázár Lajcsika érkezett, kezében mappák tömkelege. Tehetséges gyerek volt, nem véletlen, hogy őt ajánlotta kedves ismerőse, a kilenc éve legnagyobb kormánypárt frakcióvezetőjének bérmakeresztanyja.

• Mit akarsz, fiam – mondta csak, nem kérdezte. A kérdezésről már rég leszokott: azok nélkül is mindig pontosan megkapta a választ. Vagy a parancsot. Azokra meg úgyse volt szokás visszakérdezni.
• Elnök Asszony, hoztam, amit kért, itt van minden, a Reuters...
• Rojtersz. Ahogy írjuk – vágott közbe ellentmondást nem tűrően.

A fiú elvörösödött, majd észbe kapva először elfehéredett, majd villámgyorsan besárgult, minden kamaszerejével az érett narancs színét imitálva. Nem volt egy elveszett gyerek.

• Elnökassz... Kérném elnézését... Többé sohasem fordul...
• Hagyjuk – sajnálta meg a remegő fiút – nem érdekes. De figyeljünk oda erre – majd folytatta: – Az SP-féle Elnöki Szabvány szerinti helyesírási hibák, remélem, nem maradtak ki, mint két éve, a karácsonyi számban. Rendkívül kellemetlen volna. Nem győztem magyarázkodni Őelőtte – az utolsó szót hibátlanul, nagy kezdőbetűvel mondta.
• Ez csak természetes. A munkának ez a része a legkedvvesebb a dolgozók számára.
• Jut eszembe... illetve az Övébe – pillantott a portréra megint – a dolgozók. Megnézném őket.
• Parancsára! – ugrott félre előzékenyen a siheder, már nyitva is az ajtót, dacára annak, hogy mindkét keze tele volt a kefelenyomatokkal. Tényleg tehetséges fiú volt. Szinte kész férfi.

A folyosóra kiérve elégedetten legeltette szemét a látványon: a Kínai Szabad És Demokratikus Állam Mindenki Szabad Benne Köztársaságának ajándéka, a sok sürgő-forgó dolgozó (az a sok kis egyforma fekete kobak, mind a cirka száz, százötvenmillió), egytől egyig elégedettséggel töltötte el. Ezek nem lankadnak: napi 20-22 órában javítják, egyengetik a Legöregebb Kontinens megszámlálhatatlan sok kis tévéjének, rádiójának, hírlapocskájának és kedves kis blogocskájának útját, hogy az Őelőtte Kezdődött Idő Előtt Elmúlt Nyolc Év minden bűnétől és aljas szokásától megszabadítsák az Emberek Médiáját. Felidézte azt a percet, amikor a hitelét vesztett nyugat levitézlett offshore- (és egyéb gusztustalan szavak) lovagjai mérhetetlen gőgjükben végzetes hibát elkövetve sorsukat Őrá bízták, öntudatlanul is felmérhetetlen szolgálatot téve ezzel népeiknek: megadták ugyanis nekik az Elméletben Létező Bár Alkalmazni Szükségtelen Ám Segíthet Alapelvet (ennek közkeletűvé vált rövidítése valóságos gyógyírként zengett más, tehát magyarul nem tudó, ám egyes hazai bloggazdákkal ellentétben használható aggyal rendelkező népek herpeszes ajakán). Szíve melegséggel telt meg az emlékek hatására; szeme könnybe lábadt, így bizonytalanul botorkálva szinte orra bukott egy, láthatóan feje búbjától a farkáig rühes patkány oszladozó tetemén.

Ideje sem volt azonban a megrökönyödésre: inas karok máris tizedmásodpercek alatt kötötték gúzsba úgy, hogy moccanni sem tudott. Döbbeneténél csak a lassan ébredő, majd hirtelen belé nyilalló felismerés volt iszonyúbb:

• Csak nem... nem a három évvel ezelőtti Halász Judit dal a Petőfin? A méripoppinsz?! Hisz megmagyaráztuk: „keletről fúj a szél”? – kérdezte kétségbeesve. Az egyik öltönyös (most már felismerte a két betűt a kabátján) kimérten válaszolt:
• Ne kombináljon. Ahova megy, arra úgyse lesz szüksége – mondta, majd a beélesítve az öltönye szivarzsebéből előkapott fekete análvibrátort, csak ennyit préselt ki összeszorított fogai közül: – Letelt a kilenc év. Az ön ideje lejárt. Ön helyett innen most már ez a rohadt patkánytetem is megfelel.

Kifelé menet még láthatta az egykori Parlament épületének sziluettjét a lemenő nap fényében. „A sors fintora” – legyintett gondolatban a főkupolára vetített lézerreklámra: "Ócó kiszkosztümök cak ma a Kupolaterem China Centerben".

A Nemzet tehát most már nélküle emelkedik tovább.