Rengeteg oka lehetne. Például mert tagnak lenni jó. Aki tag, az tartozik valahova, mert aláírt valamit, amit mások is aláírtak, így befogadták őt is Oda. Mert Ott jó: ott szeretik az embert akkor is, ha egyébként síkhülye, tehetségtelen izé. Jó esetben szóvivő, kormánymegbízott, miniszter is lehet az izéből, ha hajlandó megtenni Valamiért a Bármit. Feltétel nélkül bohócot vagy felmosórongyot csinálni magunkból különös perverzió, de aki rákap, sosem szokik le róla. De nem is kell: ezért is jó tagnak lenni.

Meg azért is lehet jó tagnak lenni, mert anyagilag is megéri. Ha az ember tehetségtelen, nehezen lesz tehetős. De Ott nem várják el a tehetséget, sőt, ellenjavallt: a főnök mindig butább, annak főnöke értelemszerűen még inkább az, és tényleg csak a spirálgalaxisok középpontjához mérhető az a szellemi sötétség, ami már a Vezér sajátja. Ebben a rendszerben a valamire valóság hátrány: aki valamire való, nem alkalmas mindenre. Bármire. És ezt a bármit meg kell fizetni. Meg is fizetik.

Meg végül hát azért is jó lehet, mert ha az ember meghoz egy nehéz döntést, megkönnyebbül a lelke neki. A döntés előtt csak árván libeg mindenféle szélben, de miután letette a garast, már nincs visszaút: a sorsa felett már nem ő, hanem Ő rendelkezik. Ez például különösen jó akkor, ha az ember tulajdonképpen egy tényleg mindenre alkalmatlan, mindenki által lesajnált, buta kis féreg, akit ütöttek az általánosban, mielőtt elvették az uzsonnáját – és néha még azt követően is, puszta műélvezetből. Mert valljuk be, némely szóvivőpalántát nem lehet nem kéjjel ütni az embernek: ilyenkor úgy érezzük, helyreállt a világ rendje, megkerült a Higgs-bozon, kisimult a téridő görbülete és máma már nem tágul tovább az univerzum a náthás retekbe. De fájdalom: ami nekünk, normális embernek igazságos, jól eső kegyetlenkedés, az szerencsétlen pondrónak fáj nagyon; emiatt mi sajnos nem ütjük tovább (eléggé), annak meg lesz pofája belépni valahova és szívós, nagyon szívós munkával szóvivővé, kormánymegbízottá, miniszterré szopni magát. Ugyan egy szikrányit sem lett több esze a hosszú évek során, nem lett alkalmasabb bármire, mint egy egyszerű faék: de unta már a záporozó könnyeitől iszamós kiflivégen csüggést, és végső soron meg lehet érteni. Belépett hát, és ha már ott volt, lám, lett is valaki. Anya-apa büszke rá. Mutatja a tévé.

Összegezve tehát: tagnak lenni jó. Elnézve némely butaember idióta mosolyát: több is annál.

Ja: mondjuk én azért maradtam tag, hogy legyen nyugdíjam, vagy ha meghalok addig, a gyerekeimnek pénze, és mert szeretek mindenről magam gondoskodni. Vagyis nekem mondjuk van eszem. Ami, valljuk be, a fentiek tükrében részemről mégiscsak óriási baklövés.

Nem csoda, hogy nem vittem senmmire.