Ki kell ennek jönni

Sanca, barátainak csak Száncsó aznap későn ébredt. „Hosszú” volt ez a hosszú hétvége: pénteken és szombaton a tavaszi fesztivál a Dürerben (IHM, Inane, Fish! és a többiek), tegnap meg rockbuli az A38-on; azt se tudta, hol áll a feje. Halványan kezdtek előjönni az emlékek: hülye Egresi, hogy kiütötte magát, meg a Vasvári Pali is, majdnem leesett a Múzeum lépcsőjéről... Derengett valami lánynak is az arca, abból a romkocsmából: milyen édes volt a mosolya! És a neve is: Júlia...! Senkit sem hívnak manapság Júliának. A vezetéknevére már nem emlékezett, de hát mindegy is, életben nem látja többet.

Még félig kábulatban kapart ügyetlen, álmos kezekkel az ágy mellett, az okostelefont keresve. Miután megtalálta, fellépett a fácséra, de még senki sem volt fenn. Megnézte az iwiw-et is, hátha, de semmi. Dél is elmúlt pedig. Céltalanul netezni kezdett hát, olvasott valami hosszú cikket az indexen a japán földrengésről, szörnyű. Cunami is volt, tízezer halott, kétszázezer kitelepített, nukleáris veszély. Még a Föld forgástengelye is elmozdult, kerek 25 centivel. „Csodálatos időket élünk, a föld kifordult sarkaiból” – és ezen egy kicsit azért elmosolyodott, de rögtön elszégyellte magát. Alapvetően azért rendes gyerek volt, ha kicsit link is néha.

Tényleg, ma van a márctizenöt. „És még nincs kész az új alkotmány, ciki lesz” – röhögött. Erről eszébe jutott, mégiscsak illene elolvasni, mire jutottak azok a majmok az új „alaptörvényükkel”. Épp befejezte a pédéef letöltését, mikor megcsörrent a telefon: Jókai.

– Na mi va' van, Dzsokáj, mi a stájsz tesó? – vette föl. Morcos hang válaszolt a vonal túlsó végéről:
– Szakadj már le erről a gyenge vidéki szlengről, Száncsóbazmeg. Nem ma jöttél fel Kiskőrösről, vagyhonnanapicsából.
– Kiskunfélegyháza.
– Akkor az, leszarom.
– Most mi van, mi bajod velem – próbált békülni.
– Á, hagyjad, bocs, nem veled van baj – szabadkozott a barátja. – Szaggat a fejem, nem tom mi van.
– Talán az a hatodik bládiméri már nem kellett volna.
– Ne szívass. Előtte a fél üveg tekila volt a gond inkább – röhögött. – Te figyelj, mitakarok kérdezni...
– Mit akarsz.
– Hagyjálmár, most komoly. Ilyen ferraris pendrájvot nem hagytam a Kuplungban tegnap? Elég fontos lenne, azon van a demó a forradalmas játékhoz, viszem ma az Arany Janinak, ki akarja próbálni.
– Nem a Kuplungban hagytad, hanem a Kiscsendesben. És nem hagytad, hanem nekem adtad, hogy adjam oda a Janinak. Minek iszik, aki nem bírja.
– Jóvvanmá, emlékszek má, bocs... Viszont, te figyejjé... Mi csinálsz ma.
– Oda'dom a pendrájvodat a Janinak, mint tudod. Ötkor találkozok vele a Tűzraktérbe', ha be nem zárják addig.
– Jóvvan... Csak mert ma van márctizenöt, nem csinálunk-e valamit.
– Mitbazmeg, forradalmat? Ne hülyíts. Kokárda sem volt rajtam, mennyi is... – gondolkodott.
– Kilenc éve – segített Jókai – Rajtam se.

Hallgattak. Jókai törte meg a csendet.

– Akkor Tűzraktér ötkor, és majd meglátjuk?
– Vak is aszonta. Legyen így. Csá.
– Csá.

Letette. A letöltött pédéefre pillantott. „Magyarország alaptörvénye, Isten, áldd meg a magyart” – villantak a szemébe az első sorok, bántóan, élesen. „Azt, a magyart” – gondolta – „Azt aztán lesz szíves, kurvára.” Kikapcsolta a telefont, dühösen fordult a falnak.

Aztán eszébe jutott: még csak dél van, meg hogy ma nem kell melózni menni. Ez kicsit jobb kedvre derítette. Ötig akár még alhat is egyet.