Mint bizonyára sokaknak feltűnt, betegeskedik a blog, ritkán írok. Ez azért van, mert nem érek rá, szedem azt a kurva cseresznyét.

Amióta ugyanis kitalálta a média, hogy globális felmelegedés, klímaváltozás meg inkanaptár van, nekem feltűnt, hogy meghülyültek az évszakok. Idén például olyan szép nyár köszöntött be tavasszal, hogy egyszerre ért be az összes fán az összes rohadék cseresznye, ergó a délutánokat és részben az estéket én azóta a fákon töltöm. Meg a hétvégéket úgy en bloc.

Ennek következtében nagyon fáradt vagyok, viszont a fán rengeteget időm van gondolkodni. Ezzel az emberiség állítólag pont fordítva volt: lejött a fáról, majd rögtön ezután nekiállt gondolkodni. Ebből is látszik, hogy az emberiség menthetetlenül hülye: a földön annyi mindent lehet csinálni gondolkodás helyett, de a fán cseresznyeszedés mellett leginkább csak gondolkodni. Például arról is, hogy mi a francnak szedi az ember a cseresznyét. Vagy arról, hogy most akkor mi van ezekkel a lakáshitelesekkel.

Mert most nem azért, de már hetek, mit hetek, hónapok óta mást sem hallani, mint hogy mentsük meg a szegény lakáshiteleseket. Eddig én egy kurva szót nem szóltam a kérdésben, és nem véletlen: érintett ugyanis nem vagyok, mivel nekem a bank nem adott, amikor kértem, hogy adjon, hogy hozzátegyem a spórolt pénzhez, és lakást vegyek. Azt mondta a bank nekem, hogy nem ad, mert nincs másik lakás, amire ráterhelje. (Teccikérteni: nem ad pénzt lakásra, mert nincs lakásom. Viccesek ezek a bankok.)

Tudniillik azért nincsen másik lakásom, mert mind apai, mind anyai ágon reménytelen pénzügyi és egyéb idiótákkal vagyok megáldva, minek következtében ezek az idióták vagy meghaltak, mielőtt rám hagytak volna valamit, vagy ugyan nem haltak még meg, de részemről nem is sürgős a dolog, mert adósságon kívül mást nem fognak rám hagyni. Mivel tehát egy nincstelen szar vagyok, nekem a bank nem ad pénzt. (Illetve, ha ad, olyan kamatra, hogy beledöglök. Az meg megy nekem hitel nélkül is. ) És valahol ez az oka annak is, hogy most meg szedem a cseresznyét: mondok, nem adtok pénzt, kapjátok be, veszek én egy présházat, ellakok én abban. Ahhoz meg volt szőlő meg kert, abban meg volt cseresznyefa. Egy ideig én azután néztem, hogy rohad a kurvasok felesleges gyümölcs a kurvasok fán, de aztán meguntam, és leszedtem pálinkának. És azóta is leszedem, minden tavasszal. És miközben szedem odafent a cseresznyét, meg gondolkodok, eszembe jut az is, hogy míly nagyon leszarom én a sok idióta lakáshitelest.

Mármint az idiótákat, nem az összeset: az sajnos előfordul, hogy az ember elveszti az állását, vagy hogy levágja a lábát a villamos, vagy elveszti az állását, mert levágta a lábát a villamos. (Sőt, olyan is van, hogy azért veszti el az állását, mert valaki más lábát vágja le a villamossal, de a további permutációkat most hagyjuk.) Ilyen esetben a bevállalt akármekkora méretű lakáshitel akármekkora kicsi méretű törlesztőrészlete agyonnyomhatja a családot, ez nem vitás. Ezek szomorú esetek, de szerencsére elszigeteltek – és bármily meglepő, semmi közük a svejcifrank árfolyamához! Az árfolyamnövekedés ugyanis önmagában csak azt vágja agyon, aki túl nagy hitelt vett föl a túl nagy lakás megvásárlásához. Vagy azért, mert a dzsakudzi meg a százhúsznégyzetméter, az köll. Huszonkevés évesen meg pláne köll.

Na most ha ezek után azt hallom, hogy az állam házat épít a szegény megroggyant, árfolyamsújtott lakáshiteleseknek, hogy legyen hol lakniuk, nem csoda, hogy annak én nem örülök. Nekem ugyanis az állam nem épített házat, azt nekem kellett megtennem, önállóan. (Sőt, amilyen köcsög az állam, a cseresznyét sem szedi le helyettem. Azt is én szedem le, bármennyire is kurvára unom már.) Úgyhogy azt javaslom én a sok idióta lakáshitelesnek, hogy nagyon szépen és finoman húzza meg magát, mert olyat teszek, amit mostanában legfeljebb kétszer naponta: lejövök a fáról.

És ha én lejövök, garantálom, hogy ott nagyon le lesz jőve.