„Der Ansatz für Multikulti ist gescheitert, absolut gescheitert!” (Angela Merkel)
„Under the doctrine of state multiculturalism, we have encouraged different cultures to live separate lives, apart from each other and apart from the mainstream. We’ve failed to provide a vision of society to which they feel they want to belong. We’ve even tolerated these segregated communities behaving in ways that run completely counter to our values.” (David Cameron)
„Oui, c’est un échec. La vérité c’est que dans toutes nos démocraties, on s’est trop préoccupé de l’identité de celui qui arrivait et pas assez de l’identité du pays qui accueillait. (Nicolas Sarkozy)
„Úgyhogy előbb-utóbb beszélni kell majd a lényegről. Szembe kell nézni Európa beteg lelkével és a neoliberalizmus, a tőkés világrendszer, a multikulturalizmus tarthatatlanságával.” (Ismeretlen magyar íróember, Magyar Hírlap)
Ül a nemzeti érzelmű konzervatív a lapályon, és néz nagyon a messzibe. Látja ugyan, hogy ott bizony minden másként van – rögtön az figyelemre méltó, hogy ha elég messzire nézünk, eltűnik az egész táj, nincsen is ottan semmi se, csak ilyen-olyan színű ég, meg egy csík, rögtön alatta –, de nem tulajdonít neki fokozott jelentőséget. Ha rajta múlna, semmi sem lenne ott, mert ott a világvége lenne, ami egy ilyen meredély, vagy szakadék, a lényeg, hogy végtelen mély szurdok van alatta, egy ilyen másik part nélküli szurdok. Oda képzelik sokan képzelt barátjukat, a Jóistent, de ez nem feltétlen elvárás: elég, ha úgy hiszik, ott semmi sincs, illetve a semmi van, mert ezek szerint ha elég erősen toljuk elfele magunktól a tőlünk különböző dolgokat, azok előbb-utóbb bízvást lepotyognak majd a Földtányér szélén abba a böszme nagy szakadékba. És ez megnyugtató.
A nemzeti érzelmű konzervatív azt is gondolja, hogy az valami vaszisztdasz, hogy ő itt ül, a másik, a különböző meg ott. Ebben vélhetően igaza van, elvégre lépten nyomon tapasztalja, hogy azok a kultúrák, amiknek a vérét szívta évezredekig, most mind oda akarnak menni, ahol ő csücsül: elvitte a kis Napóleon a kincseket az Egyiptomból, most meg csodálkozik, hogy mindenki a Párizsba megy, hogy láthassa. Ezt ő feltétlen nagyságának tudja be, pedig betudhatná végletekig agresszív, rablógyilkos kultúrájának is. (Szegény Jézus, forogna a sírjában, ha fel nem támadt volna!) De nem, őszerinte ő kegyet gyakorol, amiért emberiességet mutat. Amiért nem vágja beléjük a csatabuzogányát, nem robbantja fel az atombombáját őnáluk. Semmit sem tanult, nyilván. De azért persze haragszik, ha az ő kultúrájára sem annyira fogékony a máshonnan érkezett.
A nemzeti érzelmű konzervatív úgy érzi, hogy ha ő kizárja szaros kis törpeállamából a többi kultúrát, az rögtön megoldást is jelent. Nem gondolkozik, hogy mi lesz utána. Ki van zárva, tehát kint van, tehát slussz. Mint a hideg télen: jól bezárjuk az ajtót és majd rendben lesz minden. Aki kint maradt, úgy járt, bent viszont csupa kedves barátunk van. Ő megelégszik azzal, hogy billogot üt a barátai fenekére, és akinek nincs ilyen billogja, ellenség. Az nem ül fel a repülőre. Vagy legalábbis nem nagyon. És nem veszi észre, hogy az „érted haragszom” nem egyenlő azzal, hogy beleverjük a kis Ahmed fejébe a deklinációt. De persze ő nem tanul meg arabul egy szót sem, ha nyaralni megy. A kultúrája sem érdekli. Van neki saját.
Temeti a „multikultit”, a liberalizmust. De ha nagyon felbosszantják, még a „tőkés világrendszert” is. (Felkészül: demokrácia, éljen: a szocializmus.) Meg meri tenni, hogy egy másik kedves nemzeti érzelmű konzervatív, egyebekben tömeggyilkos ámokfutásában is a liberalizmus csődjét lássa. Hiszen világos: a szabadelvűség, a szabadság, az emberi jogok nevében minden norvég szélsőjobboldalit, iszlám fundamentalistát, extrém vegetáriánust az első árulkodó jelre agyon kellene lövetni. Hogy rend legyen.
Nehogy bármi is veszélybe sodorja a nemzeti érzelmű konzervatív kultúrát. A végén még kiderül, hogy van jobb is nála. Borzasztó lenne.
