Ez nekem most rendkívül fontos: olyannyira fontos, hogy tulajdonképpen már tegnap kész kellett volna lennie – de nem jött össze, mit lehet tenni, nekem is betett a válság. Jóllehet, az enyém mondjuk alkotói, ami viszont a jelenlegi magyar gazdasági kormányzásról nem mondható el. Már nem csak a kormányzás nem mondható el, hanem hogy ez a nagypofájú hadoválással űzött szar, amit kormányzás címen művelnek, az alkotás lenne. Akkor már inkább a torkonszúrt nővérke. Az legalább vicces.

De hogy szavam ne felejtsem: Antarktisz. Történt ugyanis, hogy egyszer csak lettek nekem ilyen rajongóim – bármilyen furcsa is kimondani. Különösen érdekességet az kölcsönöz ennek a ténynek, hogy nekem még soha nem is volt jellemzően rajongóm. (Egy mondjuk biztosan volt, de azt gyorsan el is vettem feleségül. Biztos, ami biztos: később meggondolhatja magát!) Most persze nem szabad azt gondolni, hogy egymás kezébe adják a gyűrött, összesírt kispárnát kisírt szemű kislányok felhevült tömegei: nem vagyok én sem vámpír, sem vérfarkas – de még konzervatív értelemben vett, felelős államférfi sem, aki egyedül hozza a pártjának a húsz százalékot akkor is, ha éppen csődbe készül vinni a gyorsnaszádot. (Ha meg kell halni, haljunk meg együtt, Viktor, ölelj magadhoz! Satöbbi, gondolom.)

De elkalandoztam: Antarktisz. Ott hagytam el, hogy vannak ezek a rajongók – de nevezzük inkább kommentekben elismerően nyilatkozó olvasóknak, hogy sértődés ne legyen. Az ugyanis sose jó: láthatjuk európai értelemben vett politikusoknál is, mihez vezet, ha kedvesen figyelmeztetik őket, hogy lófaszt fogják elengedni a hiányt a szaros kis országukban, hogy azzal mentesítsék leggazdagabb polgártársaikat az adójuk legalább egy részének a megfizetése alól. A legutóbb is, ugye, az egyik ilyen európai értelemben vett korvettkapitány sértődött dühében hárommillió ember magánnyugdíjáról közölte visszamenőleg, hogy az az övé. Mert hogy mindig is az volt. Ez utóbbi kétségtelen vívmány: feltehetőleg ezzel sikerült kifejlesztenie az eltulajdonítás bűncselekményének egy ápgrédelt verzióját. Mert olyan eddig is volt, hogy ez az én szalámis zsömlém, kistáska, ergó tipli van, és nincs zsebkendőm, anyádnál rinyáljál, még tőlem kérsz zsebkendőt orrot türülni, ütlek szájba még egyszer, ezt ismerjük , ez eddig is volt, sőt, neve is volt neki, Molnár Ferenc óta az ilyesmit einstandnak hívják. De az, hogy ez az én szalámis zsemlém volt mindig is, kussoljá, köcsög, nos, ez mindenképpen új fejlemény. Még mondják, hogy semmi sem fejlődik ebben az országban: lopni például kétségkívül egyre pofátlanabbul tudunk.

De hol is tartottam: ja, igen, Antarktisz, valamint elismeréssel kommentelő kommentelők. Egyikőjük, nevezett Salinas River a minap úgy nyilatkozott, hogy szerinte én bármiről, de továbbmegyek (mert ő is továbbment!), bármennyi dolog bármilyen tetszőleges kombinációjáról képes vagyok összehozni valami helyes kis hülyeséget. Túl azon, hogy nyilvánvalóan túloz, lássuk be, ez nem is olyan különösen nagy mondás: újabban már költségvetést, törvényeket, horribile dictu, alkotmányt sem lehet írni másképpen ebben az országban! Hisz teljesen magától értetődő, hogy például a sosem látott felhatalmazással összesumákolt jövő évi költségvetésben szereplő másfél százalékos gazdasági növekedés, a tervezett hiánycél és a mindenki más által várt valóság köszönő viszonyban sincs egymással, de ettől még megszületett a doksi. Úgyhogy jövőre vagy másfél százalék lesz az a növekedés, vagy nem lesz olyan, hogy jövőre. Visszamenőleg nem lesz, még hozzá.

De hogy szavam ne felejtsem: Antarktisz. Természetesen azonnal arcomba csapott a kihívás szele, és mint valami kiszolgált csodaló, aki még egyszer kipróbálhatja magát Epsomban, lihegve, kitágult orrlikakkal az internetre vetettem magam. Rájöttem ugyanis, hogy szinte semmit nem tudok az Antarktiszról! Mondjuk olyan nagyon sokat nem is érdemes tudni róla: kurva hideg van ott, sok a hó meg a jég, és vannak fókák meg pingvinek. Kiderült azonban, hogy ehhez a szerencsétlen, tökérdektelen jégdarabhoz is egy rakás konteó tapad – illetve ebben az esetben gondolom, inkább hozzá van fagyva. Van például, aki komolyan hiszi, hogy fejlett civilizáció romjai vannak az Antarktisz alatt, sőt, onnan irányítják a világot ma is a földönkívüliek, vagy valamilyen egyéb szabadkőművesek. (Zsidók, tudniillik. Ne finomkodjunk, mint holmi helyes kis bajerzsolt: legyen már tartásunk.) Ezek aztán a saját jól felfogott üzleti érdekükből kényszerítik adósságspirálba szegény nem szabadkőműveseket (azaz zsidókat, bajerzsolt; lásd mint fenn), akik emiatt idegen gazdasági érdekek rabigája alatt nyögnek. De majd fellázadnak, és lenyomják őket, mint a ruszkik a korvinközieket. Fontos tehát, hogy még súlyosabb eladósodással és néha megingó, de azért folyamatos növekedéscsökkenéssel védekezzünk ellenük! Szembefordulunk tehát velük: csak azért, hogy bosszantsuk őket, sokkal drágabban veszünk tőlük hitelt, mint egyébként ők adni akarnák. Hisz nem hagyhatjuk, hogy akárki tőzsdespekuláns belénk törölhesse a lábát!

Na, a végére csak összejött a lábtörlő is. Ráadásul mire ezt a cikket megírtam, kiderült: mégis tárgyalunk az IMF-fel.

Gondolom, adunk nekik kölcsön. Lábtörlőre.