Lázár kishitű módon csak száztíz százalékban bízik a matolcsizmusban. Nem akarnék beleszólni, de ez a szűkkeblűség visszaüthet: lesz az még 137 százalék.
“Arra a felvetésre, hogy múlt héten azt mondta, százszázalékos a kormánypárti képviselőcsoport bizalma Matolcsy György nemzetgazdasági miniszterben, hétfői tájékoztatóján Lázár János azt közölte: ez már 110 százalék. Arra a kérdésre, hogy mi növelte meg a bizalmat, azt válaszolta, hogy az elmúlt hét eseményei.” (Forrás: Portfolio.hu.)
Hát azt én mondjuk nem tudom, egy ilyen fontos frakcióvezető szarjancsi hete hogy telik, de nekem az elmúlt hét elég kemény volt. Hétfőn a nagyobbik gyereknek foga miatt az óvónők pánikoltak be (fogorvos szerint fogcsere, benne van a korban a gyerek), kedden-szerdán meg beleállt a görcs a combomba, a gatyám alig bírtam felhúzni. Valahogy elvonszoltam magam a melóhelyre: muszáj, táppénzre nem telik. Csütörtökön azért nagy kínlódva lefejtettem a kisebbik hordó vöröset (kóstoltam, jó lett, kis kénre szorul mondjuk, de az normális), pénteken volt a leminősítés, szombaton meg a hordót mostam. Vasárnap beállítottuk a pálinkát (53 fokra szoktuk, szeretem, ha éget egy kicsit), aztán kis kerti munka. Estére újabb görcs, most a derekam. Már rutinosan tolom rá a Diclofenacot, nem érdekes: hétfőre javult annyira, hogy ki bírtam kínlódni magam az ágyból. (Tán már mondtam: nem tehetem, hogy táppénzen fetrengjek otthon.)
Ennyi, más nem történt. Hogy ezek után mégsem javult ezerszázhuszontíz százalékra a véleményem, felteszem, az én hibám. Mert tudniillik fenti események ellenére az én bizalmam a pénzügyminiszter iránt maradt, amilyen volt: ott van az még mindig a nulla és a nulla egész semmi százalék tartományában, és annak is inkább az alján. Szerintem ugyanis ez a gyurkagyerek továbbra is csak egy eszelős, mániákus, valamint rendkívül buta ember. Ebből az első kettő kezelhető, gyógyszerekkel, idegsokkal, és zacskóragasztásra még talán használható is lenne (mármint a begyógyszerezés után, persze), sőt, talán még törvény is van az ilyenek kezelésére, de a butaság félelmetes, kilométerekről is áradó sötétsége ellen nincs ellenszer.
Namármost. Konkrétan nem tudom, a kis Lázár Boldizsárnak mozog-e már a foga, vagy hogy ez a vásárhelyi pléjbój hogy áll gerincsérvfronton (sejtéseim volnának, de kihagyom a magas labdát…), illetve fejtett-e már életében bort, vagy akármi mást, dolgozott-e egyáltalán, de tartok tőle, hogy az elmúlt hét eseményeiből ő nem pont azt élte meg, amit én. És bár mondjuk kettőnk közös élete gyakorlatilag minimálisnak mondható, és erre joggal vagyok büszke, de azért anya szülte őt is, és ugyanabban a mátrixban tologatjuk a pixeleket mindketten: ő is olvas újságot, hallgat rádiót, néz tévét. Nyilván hallott a leminősítésről.
Az a baj, hogy tartok tőle, hogy hallott. Hogyne hallott volna. Hisz bemondta a rádió. Csakhogy a rádió azt is bemondta, hogy ez csak a hazánk elleni támadásnak a része, és ezt megmondták a közgazdászok is. (Nem, nem mondták meg, de ezt már nem mondta be a rádió.) Benne volt a tévében is a közgazdászok, izgalmas kérdések kerültek szóba ezzel kapcsolatban, és bár az újságban ugyan még kicsit aggódik a zsótika, de már legalább tudjuk, hogyan tovább: továbbra sem adjuk fel, csak még taktikusabbak, még ravaszabbak, még óvatosabbak leszünk. Gondolom, még ravaszabban fogunk megszorítani, még óvatosabban lopni, és a szajrét a tőzsdén még taktikusabban elbaszni.
És tartok tőle, hogy ő ezt mind nem csak látta-olvasta-hallotta, de tartalmát megértette, otthon illatos papírra kinyomtatta, háromszor-négyszer fennhangon felolvasta a családnak (kis Boldizsár pelenkába fosott a boldogságtól), majd memorizálta, miközben Őreá, csak Őreá gondolt merengve. Másnap frakcióülésen persze az egészet felmondta, utasításokat kiadta, tapsokat az alakításért bezsebelte. És ez még semmi: el is hitte. Mint ahogy a többi is. Mind. Mert létezik egy olyan valóság, amiben ők élnek, amiben ők magukat jól érzik, mert ott minden klappol, minden a másikával vígan összefügg, és mindent meg tudtunk magyarázni, vagy legalábbis van valaki, aki meg tudta magyarázni. Ahol egy szálló porszem el nem hibbant.
Apropó, hibbantak: elsöprő sikert aratott a fidesz a második kerületben, mivel a szavazatok 58,45 %-át szerezte meg valaki. Tudniillik nem a lángzsolt nevű márkavédjegy, hisz ő már parlamenti képviselő, és kétszer még egy fideszes parlamenti képviselő sem lehet fideszes parlamenti képviselő. Nem, nem is ő lett, hanem egy később megnevezett valaki más. Még nem tudni, ki: egy akárki. Lehet, hogy rendes ember, de lehet, hogy egy nyálcsorgató idióta, vagy egy szintén, de más okból nyálcsorgató pederaszta, vagy egy fideszes béka, sáska, katicabogár. A lényeg, hogy a mi emberünk,, rosszabb esetben a mi katicabogarunk lesz. És bár most még nem tudjuk, mondjuk rendszertanilag hova kell majd képzelnünk a Brehm-féle állathatározóban, de nem is kell, mert majd Ő megmondja, kit szeretne. Mert Ő tudja. Nekünk nem kell tudnunk. Sőt: nekünk nem szabad tudnunk. Csak neki szabad. Csak neki. És ő tudja is, ki lesz az. Csak konkrétan most még nem ér rá, hogy meg is mondja nekünk.
Mondjuk én nem akarok beleugatni, de én szerintem a Batmanre tippelek. Neki kell lennie. Különben végünk.