Mondanom sem kell, hogy imádom az operát: kölyökkorom óta a bűvöletében élek. Nálunk a faluban amúgy is nagy múltja van az operaszeretésnek: még szegény, tüdőbajos Palácsnik bácsi kedveltette meg velünk az operaszót. Iskolába menet mindég az ő szerény kis viskója előtt haladtunk el, és márpedig tőle reggeltől estig lágy, kellemes operaszó szűrődött ki, elementáris, dobhártyaszaggató hangerővel – idősebb korára ugyanis a gyakorlatilag teljesen meg is siketült az öreg. De mi nem bántuk, mert mi azokon kopott, recsegő bakelitlemezeken ismerkedtünk meg a zeneirodalom legnagyobbjaival: Lehárral, Huszkával és Kálmán Imrével, meg az ő megunhatatlan slágereikkel.

Lelkesedésünket az sem lohaszthatta, hogy Schäffer, a délutáni tanító szerint a Palácsnik egy hülye, mert amit ő bömböltet, az operett, és nem opera, és dünnyögött is valamit Erkelről, Verdiről meg Wagnerről – de mi erre csak vihogni kezdtünk, mert eszünkbe jutott a Kisvágner, aki azon télen kenődött fel a motrával nyergesifa szélvédőjére, és ez valamiért abban a pillanatban nagyon viccesnek tűnt. A kis Schäfferben meg amúgy sem nagyon bíztunk, mert azt mondták, ilyen ellenzéki figura – illetve akkor az ilyesmit ellenforradalmárnak hívták, mivel az volt a mondás, hogy volt a forradalom, nem tudni mikor, de volt, és akkor kettő egész kilencvenkilenc harmados felhatalmazást kapott a nép az akármire, és kis Schäffer szervezett ez ellen a forradalom ellen állítólag valamit, és emiatt került le mihozzánk. Nem csoda, hogy kiröhögte mindenki: hozzánk ugyanis legfeljebb inni vagy meghalni jött le bárki is. Ami kettő persze gyakran ugyanaz.

Minálunk az úgy volt, hogy ha esküdött, bérmálkozott vagy párttagságit szerzett valaki, akkor a Málcsinál kötelező volt áldomást inni a nagy eseményre. Volt persze, aki túlzásba vitte: szegény Berényi mondjuk az első sikeres rejszolását szerette volna emlékezetesebbé tenni a Málcsinál, és amilyen hülye, még képet is hozott róla, de vagy egy tucatot. Persze, kivágták a hóladnába, taknyán csúszott a jégen a sarki vegyesboltig, és még szerencséje, hogy olyan kemények voltak a telek akkoriban, mert így maradt a seggén annyi bőr, hogy fel tudtak varrni a képére. Mégis, kinézzen már valahogy.

De hogy szavam ne feledjem: történt, hogy a nagyon hülye Győző új sufnit, bodegát, tyúkólat eszkábált magának a hátsó kert elejébe. Egész kis mintafarmot kreált, úgy mondta. Szó, ami szó, még galambdúc is volt hozzá, és bár közelről egy düledező, szúette rohadt putrinak tetszett az egész, meg kell hagyni, távolról, ellenfényben egész helyre kis jószágnak látta, aki vette a fáradságot, és eleget ivott előtte. A Győző persze hónapokat szüttyögött vele: egy vagyonba került a családnak, meg két ujjának első ujjperce is bánta – maradt a furnérban egy szög, megszaladt rajta a flex, előfordul jobb családban is. A Győzőé meg, nos, hát valljuk meg, sosem volt az.

Győző büszke volt azért fenemód: kész a vityilló, gyöhetnek bele a jószágok, még fürjet is vett a városban a hetipiacon. Meg is jelent a Málcsinál a szombati fájront után, és elkurjantotta magát, miszerint mindenki a vendége, igyunk a bódéra! Na, utoljára akkor volt operaszó a mi falunkban, tizenegy fele ugyanis áthozta a Palácsnik bácsi a lejátszót, és nem sokkal az után, hogy feltette a Gyere te nímandot a Csókos asszonyból, az úri társaság egyrészt ordítva tépte le a térelválasztónak felaggatott függönyt a pincetorok elől, másrészt felszabadult jókedvében ízzé-porrá törte a bakeliteket a lemezjátszóval és részben Palácsnik bácsival egyetemben. Feledhetetlen este volt, az operairodalom még nagyobb dicsőségére: és ezt csak részben árnyékolta be az a tűzeset, melynek következtében porrá égett nem csak a kocsma, de komoly részben a tavalyi meg a tavalyelőtti vilmoskörte-ringló házivegyes demizsonostul, és ez utóbbi komoly érvágásnak bizonyult.

***

Hogy ehhez képest milyen slágerek hangzanak el majd a 2012. január másodikai péniszbeiktatási bulin, komolyan nem tudjuk, tekintve, hogy Erkel, Weiner, Bartók, Kodály, Dohnányi és Liszt operettslágerei nem csengenek ismerősként a fülünkben. Azt meg, hogy ez az agysebészetben, balneológiában, képzőművészetben és sportban egyaránt szakértő elit mit tekint operának, a vonatkozó sarkalatos törvény megszületése előtt nem áll módunkban megítélni. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy nem csak a kis Schäffer, de a legkisebb kis Palácsnik is ott lesz a jelek szerint – bár az újabb magyar nemzeti együttműködés értelmében már nem feltétlenül odabent, inkább idekint. Ott viszont együtt, boldogan.

De ez ne szegje kedvünket! Azt gondolom ugyanis, hogy el lehet szórakozni itt azzal, hogy menyire dögöljön meg a gyurcsány, ennyire vagy csak ennyire, de amíg rendkívül, már-már emberfeletti kemény szarokként semmi másra nem vagyunk képesek, mint okos publicisztikumokat küldeni bele a jóvilágba, inkább hagyjuk. Mert egyszerre keseregni azon, hogy miért nincs nekünk egy orbánunk, valamint csodálkozni azon, hogy amint mégis lesz, az rögtön gyurcsánnyá lesz, tehát szégyellnünk kell őtet nagyon, különben még szigorúbban hazudik bele a pofánkba a szíjgyártó, és még nagyobb gyurcsányt csinál a gyurcsányunkból (nézzétek meg szegény „libajnait”, az is mit össze nem vétett ellenük!), hát, kedves Plankó Gergő, alias Magyari Péter, az mindközönségesen csak bizony egy lófasz.

Azt meg lehet egy darabig hajtogatni, de végül csak kezdeni kell vele valamit, mert ahhoz túl nagy, hogy csak úgy lenyeljük. Előtte legalább rágódjunk rajta egy cseppet.