Megy a nyavalygás, hogy a kormány nyolcszáz évre előre lefoglalta a budapestet. Nem kell nyavalyogni: mondom, mi a teendő.

Ez majd úgy lesz, hogy el kell menni a Szabad sajtó útra, és ott a pesti hídfőnél a színpad előtt megállni, és nézni értelmesen, hogy az arra járó rebiszes nehogy azt higgye, kormánypártiak vagyunk.

A továbbiakban az fog történni, hogy a meghirdetett időpont előtt háromnegyed órával azt fogjuk észrevenni, hogy már a Kígyó utcánál emberekbe ütközünk, akik szorosan, szinte lapjukkal állnak a szemerkélő havasesőben. Nem esünk kétségbe: megállunk mögöttük, figyeljük a kivetítőn a Dorottyát, aki épp beskáláz, míg a technikusok tesztelik a technikát.

A meghirdetett időpont előtt félórával a beleütközés megismétlődik, de ezúttal már a Petőfi Sándor utcánál. Mínusz Dorottya, mert ő éppen a tizenhetedik zokniját húzza fel és a huszonnyolcadik forró teát tolja, mimiatt is nem látszik, mert eltakarja a fél fejét a bögre. Addig is figyeljük a kivetítőt, abból nem lehet baj.

Tizenöt perccel a kezdés előtt már a Petőfi utcánál áll a sor, de még mindig jönnének ki a metróból. Sokan visszafordulnak, és elmennek inkább az Astoriáig. Pár perc múlva teljesen bedugul a környék, a tömeg a Körútig áll, a szomszédos mellékutcák is tömve, páran elégedetlenkedni kezdenek, mert nem látják a kivetítőt. A hangosítás szerencsére működik. A havaseső viszont elállt. Ónoseső van helyette.

Kezdés után pár perccel le kell állítani a Körúton is a forgalmat, a tömeg odáig ér. Felemelő közösségi érzése van mindenkinek, szinte tapintható a decentrális erőtér, csak a zsebkendő ne fogyna ilyen kurva gyorsan. Hiába, hideg van. A környékbeli kávézók forró teát, forralt bort osztogatnak a didergő tömegnek.

Negyed órával a kezdés után megtelik az összes környező utca és tér: nem férnek el többen. A rendőrség ideges babrálásba kezd a gumiboton.

Ja, mit akarok mondani: persze március 16-án. Mert forradalmat lehet ünnepelni egy nappal később is. Csinálni meg pláne.

Már persze ha van rá igény.