Az idei év legnagyobb belpolitikai eseménye (már persze VV Kristofel és VV Veronika románcát nem számítva) szeretett vezetőnk világraszóló pálfordulása, csúnyábban mondva megjuhászodása, még csúnyábban mondva a fingófára önként történt felkéredzkedése. Pedig dehogy.

Tudniillik nem az dehogy, hogy nem ez a legnagyobb belpolitikai mondás, sem az nem a dehogy, hogy önként zajlott volna le ez az önmagunk farkának önmagunk végbelébe történő beletuszkolására tett buzgó felajánlkozás, hanem az a dehogy, hogy ez a miniszterelnöki szintre emelt alázkodás (lófaszt az, mint azt majd látni fogjuk) most minőségileg valamiféle megoldás lenne arra a kínzó problémára, hogy ideológiailag fixált, más szóval rögeszmésen idióta, bunkó focistaagyú seggfejek kezébe került az ország, és még hozzá a jelek szerint évtizedekre. Tudniillik olyanok egymás végbélsarától iszamós kezei közé, akiknek rózsafüzérszagú penitenciákon és ék egyszerűségű közgazdasági lózungokon kívül az ég egy adta ötlete, mit ötlete, halvány segédfingja sincs arra, mifaszt kéne csinálni, viszont azt hóttkomolyan gondolják, hogy addig is, amíg kitalálják, adjon pénzt a művelt, demokratikus nyugat (vagy a szintén művelt, ám antidemokratikus kelet) stadionra meg lézerblokkolóra. Más szóval: ne gondolja senki, hogy bármiféle értelemben változtatna bármin is az, hogy ez a barom letette az asztalra a kanasztát – akarom mondani, a kanosszát.

De mindegy is, melyiket. Mindegy, hogy hálaisten, elbukott a szabadságharc, vagy hogy jajistenem, elbukott a szabadságharc, vagy hogy elnökünk, ez a maszületett patyolat most nehéz zarándokútját járja Európában (tudniillik, mert elbukott a szabadságharc). Ez utóbbi a kétharmad világmagyarázata: Európa most gyarmati sorba akarja taszítani az országot, amit az Európa ördöngös módon, indirekt módon szeretne végrehajtani, azaz ad egy kis pénzt, cserébe viszont elvárja, hogy mi lenne, ha ez az elnökünk most egy kicsit inkább betartana mondjuk bizonyos demokratikus szabályokat, tehát például biztosítaná az adatvédelem kormányfüggetlenségét, mert mondjuk kormányhivataltól függő független adatvédelem ab ovo nem létezhet. Ennek okán tehát ez az ország kicsivel demokratikusabb lesz, ahonnan, mint tudjuk, egyenes út vezet a gyarmatléthez. Ez a fajta nagyon hülye laikus most azt gondolhatja, hogy szeretett vezetője meghajlik ugyan, de csak az erő előtt – hisz az érvek, amióta kétharmad van, mint a bánatos koratavaszi lepkefing, ugye. A kétharmad érvei, logikája ilyen felettébb egyszerű: úgy kezdődik, hogy nekem azért van lézerblokkolóm, mert kuss. És valahogy így is végződik.

Ha tehát az erősebb kutya ezt mivelünk teszi, ám hoz előtte virágot és elvisz vacsorázni, azaz érvelni próbál (konkrétan megmutatja a passzust, amibe benne van, hogy ezt nem kéne), mi akkor sem tudunk másmire gondolni, mint rút erőszakra. A logika, sőt, a fizika, matematika tehát: erőszak. A másodfokú egyenlet megoldóképlete meg az elnyomás szimbóluma. Hogyne.

De ez mellékszál. Mondanivalóm lényege az, hogy ami történt, várható volt. Sőt: része volt az ügymenetnek, előre be volt tervezve. Lesz kis purparlé ezért-azért, mint a médiatörvénynél is, de elül gyorsan, mert visszahelyezik a homokozójába a Jóri Andrást (akinek leszarták eddig is a határozatait), plusz lehet, kiveszik az egykulcsost az alkotmányból, de (leszámítva még pár ehhez hasonló apróságot, inkluzíve Jegybank) az ég egy adta világon semmi más nem fog történni. És ez a kevés is csak azért, hogy adjon pénzt az EU, meg az IMF.

És nem legyen kétség: adni fog.

Meg fog tehát valósulni az első, Európai Unió (és a világ) által finanszírozott diktatúra Európában: inkább odaadják a pénzt ennek a baromnak, mielőtt a másik barom kerülne a helyébe; hisz ez a barom legalább megígéri, hogy visszaadja. És lehet, hogy ez hihetetlen, de emlékezzünk arra, hogy épp a minap rázta le Észak-Afrikában egy rakás nép azt a rabigát, amit éppen hogy a művelt nyugat támogatott, a status quo, valamint a kisebbik rossz elve alapján: inkább a Kadhafi, mint még egy Oszama. A recept tehát adott: adunk, és csendben kussolnak, vagy legalábbis nem kiabálnak nagyon, azokat pedig, akik nem bírják ki otthon, beengedjük – no, ha nem is a citébe, de legalábbis a banlieue-kbe. Az EU-nak ugyanis nem fáj a mi elvett nyugdíjunk, a mi elszegényedésünk, a mi paternalista, korrupt társadalmunk, működésképtelenségünk, évtizedekre bebetonozott csinovnyikaink, vagy a csak a jelenlegi kétharmadnak kedvező választási törvényünk. Az EU csak egyet, egyetlen egyet akar: a zorbán ismerje el, hogy vesztett. Azt is csak azért, hogy példát statuáljon vele: a többi már eme egzotikus idióta dolga, aki a tárgyalás végével már mehet is a pénztárba. Élmény önnel üzletet kötni, M./Mr./Herr Orbán, business as usual. És nem kizárt, hogy az idiótának is csak ez volt a szándéka: előbb elkészíti a Művet, aztán megfinanszíroztatja velük – mivel a Mű, mint minden diktatúra, önmagában finanszírozhatatlan.

És ha ez volt a terv, hát meg kell hagyni, zseniális. És ki kell mondani: bár sejtettük, tudtuk, hogy így lesz, mégis mi, magyarok akartuk, hogy így legyen. Hiszen el lett pofázva nem egyszer, hogy nem kéne hagyni, mégis megszavaztuk. Vagy nem szavaztunk ellene, ami ugyanaz. És bár ez jelen történet cselekvőinek visszataszító, gusztustalan mivoltán semmit sem változtat, ideje belátni: erről is mi magunk tehetünk.

Vesszentrianon ide vagy oda.