Szinte még egy napja sincs, hogy értekezni voltunk kénytelen a parttalan hülyeség természetrajzáról, és íme, a természet újabb kemény diót gurít elénk váratlan. És rögtön egy szakajtónyit.

Mert az odáig rendben van, hogy egy oktatáspolitikáért felelős államtitkár szerint nem kellenek ahhoz (oktatás)szociológusok, hogy megmondjuk, milyen (felső)oktatást akarjunk ebben a tejjelmézzel folyó hígfosban, amit darab ideje hazánknak vagyunk kénytelenek nevezni: ha őnagysága társadalomtudósok mellőzésével akar társadalomtudománnyal foglalkozni, ez esetben őnagysága hülye, túl van tárgyalva, lépjünk tovább, nincs itt semmi látnivaló. Mert hát lássuk be, van az úgy, hogy rájön az emberre a társadalomkritikai értelemben vett szükség, és sehol egy kurva szociológus, amibe törölné a szentséges valagát: ilyenkor végképp nem lehet tökölni, azonnali hirtelenséggel cselekedni kell, azaz meg kell nyirbálni mindennek a keretszámát, amihez nem értünk, hátha olyannak is meg sikerült megnyirbálni, aminek kellett is volna. Sose lehet tudni.

Ezeket, mondom: értjük, nekünk magyarázni nem kell, ez ebben a országban így van, mindig is így volt, ergó innentől most már mindig is így szokott lenni. Ez itt a normális eljárás: valakit kineveznek hegyközségi főseregélyijesztgetőnek, és ez természetszerűleg azzal jár, hogy innentől kezdve akkor van metszés, hajtásválogatás, kacsolás, tetejezés és főként szüret, amikor ő, a főseregélyizé mondja. Konkrétan persze a seregélyek mindeközben felzabálják a szőlőt, de ez nem baj, ez csak amolyan járulékos kár, amolyan költségtérítés, ami ugye, amúgy is bemondásra megy. Sőt, benne is van a költségvetésben, de nem is akárhogy, kétszer aláhúzva van benne, és ebből legalább egyszer személyesen a főnagyonhülye húzta alá narancssárga (piros, kék, zöld, barna, egyéb gusztustalan színű), teszkogazdaságos rostironnal.

Van azonban az a szint, amikor az ember csak a legszentebb döbbenet hangján képes megszólalni. Adott a következő szituáció: feltesz egy felettébb izgága és ellenszenves, ennek ellenére mikrofonnal és kameramannal rendelkező, tehát veszélyesnek mondható újságíró egy egyszerű kérdést – mondjuk, hogy mi lenne, ha a köztársaság első embere egy cirokseprű nyelével gyalázna meg egy komplett kisiskolás mazsorettcsapatot. Vagy beleszarna a nagymamája urnájába, vagy szembeköpné a saját anyját az apja temetésén, vagy mittom, bizonyítást nyerne, hogy lopta a doktoriját. A lényeg, hogy ilyenkor, már feltéve, de nem megengedve, hogy ez biztos is lenne, hogy ez megtörtént, és már jönne is Colombo a bilinccsel, szóval hogy ilyenkor le kéne-e mondania a kegyelmes úrnak, vagy nem-e kellene-e? Mármint hogy mi a vélemény ebben az esetben, hogy mit is tartana ez esetben helyesnek a képviselő úr (asszony)? Mármint hogy konkrétan azért a havi egymásfélmillióért mit tartana helyesnek, amit a buta arcába tömnek havonta pusztán csak azért, hogy véleménye legyen?

Önök nem fogják elhinni: ebben a szituációban az történik szinte a teljes képviselő-testület tekintetében (kivéve a balneológusokat), hogy a testület azonnali hirtelenséggel meghülyül, és olyasmiket talál mondani, hogy amikor odaéertünk a folyóhoz, akkor kell nyilatkozni, és különben is, a jövőre nézve nincs olyan, hogy ha, nem beszélve arról, hogy mit keres a zoszkópéter a vizerbe, valamint fokszimokszin.

És ezek még az értékelhetőbb válaszok voltak.

Mondjuk ki bátran: büszkék lehetünk képviselőinkre, hisz ha egy tetszőleges elmekórtani intézet egy tetszőleges osztályának katatón idióta részlegének ápoltjait kérték volna fel a hvg.hu munkatársai válaszadásra, akkor sem kaphattak volna a fenti videónál tartalmasabb, lényegretörőbb, hasznosabb választ. Ott talán több lett volna a kameralencsébe kent gennyes turha, meg a szájszélen felfúvódó nyálbuborék, ami kétségkívül nem nagy baj, de ennél változatosabban, élvezetesebben ők se tudták volna előadni, miszerint hőőőőrg, muhhhrg, badababadaba, illetőleg nókoment.

Azazhogy mégis. A mai nap hozott még ennél is szebbet: történt, hogy valamilyen rejtélyes okból felkérték bizonyos másik újságírók a parlamenti kétharmad leginkább vízfejű idiótának kinéző tagját, erősítené meg, hogy ki lehet jönni abból a bizonyos havi 47000 forintból. És ő nem köntörfalazott, ellenben megerősítette, ilyenformán:

Gyönyörű, mondhatni, klasszikus eset. Érdemes koncentrálni az ijedt tekintetre: szinte látni, ahogy gondolatainak szélsebes meztelencsigája végigcikkan a fejin kurvalassan: jaj, nehogy elbasszam. Nehogy azt mondjam, hogy nem, hogy tényleg nem lehet. És látni, hogy egy percre el is játszik a gondolatttal: nem, most nem leszek hülye, most az egyszer nem, baszok a másfélmilliós tiszteletdíjra, nem érdekel, nem ér annyit az egész. De aztán győz a józan ész, vagy az elektrosokk, ki tudja: és kiböki, hogy igen, hogy megerősíti, és még meg is ismétli, hátha nem lehetett jól hallani a hátsóbb sorokban. És szinte látni rajta, hogy ezen a ponton neki már tényleg mindegy, tehát ha rákérdeznének, bevallana az bármit, még azt is benyögné, hogy igen, még mindig a taknyával játszik esténként villanyoltás után. Őt ugyanis abban a pillanatban nyársalta fel igen mélyen a képzeletbeli partvisnyél.

És igaza van: a körülményekhez képest már akkor jobb, ha megpróbálja élvezni.