Európa 2012. február 22-én megint (ti. Trianon után megint) alaposan meggyalázta a magyarok nemzeti öntudatát. Történt ugyanis, hogy Bizottsága révén közölte: erre a szarra lehet, hogy jövőre már nem ad pénzt. Illetve nem annyit.
Mielőtt továbblépnénk és jogos felháborodásunk, valamint egyéb zsidózásunk után elénekelnénk a maroknyiszékelyt többszázezredmagunkban, érdemes tisztázni, mi történt. Választott(!) baráti körünk, az Európai Unió „kormánya” elhatározta, hogy miután kilenc(!) éven keresztül a pofájukba szartunk hiánycélilag, most már inkább tényleg azt javasolja a Pénzügyminiszterek Tanácsának (ez olyan, mint a dzseditanács, csak itt a matolcsinak rövidebb és kevésbé fényes a kardja), hogy mi lenne, ha jövőre bizonyos kifizetések esetében (amelyeket amúgy is faszságokra basztunk volna el, és ráadásul csak jövőre kezdtük volna őket elbaszni) visszatartaná azok egyharmadát. Már amennyiben nem érkezik valami egyéb gátló mentesítőtényező a számára (mármint az Európa számára): egy értelmes és fenntartható gazdaságpolitika mondjuk. Vagy a matolcsi elvégzi végre a közgázt rendesen. Szóval valami olyas, ami miatt meggondolja magát mégis ez az Európa, és mégis odaadja azt a kurva pénzt. És még az is simán meglehet, hogy az egész tárgytalan, mert másképp dönt a dzseditanács.
Ugye, hogy milyen gonoszak ezek. De mielőtt teljes egészében belezavarodnánk ebbe a mi szomorú, akácosúttal és hazámhazámmal súlyosbított gyarmatlétünk felett folytatott kesergésbe, vegyünk egy Szofisztikált Jobboldali Gondolkodó által is közérthető példát: megyek én a Miskolcban az Avason, és odajön hozzám a kisebbségi. Nevezzük a (közérthetőség kedvéért) a kisebbségit szemét mocskoscigánynak: nekünk ingyen van, számtalan bizonyítékát adtuk antirasszizmusunknak, a többi meg le van szarva. Namost: azt állítja a cigány (és genetikailag állítja, nyilván, a rohadék, meg kulturálisan), hogy most szerinte nagyon komolyan javasolni fogja a szüleimnek, hogy vagy odaadjuk neki (mármint a cigánynak) a jövő karácsonyra esedékes okostelefonnal őtőle (a cigánytól) ingyen letöltött zene harmadát (majd, akkor, miután letöltöttük, persze), vagy lehet, hogy nagyon szomorú lesz. És közben szigorúan néz.
A vér megfagy az ereinkben, nemde? És most képzeljük el ugyanezt zsidóval és Európával, és helyben is vagyunk. Tudom, nem túl bonyolult, de mit tegyek, ilyen egyszerű a fideszszavazó. Már az a kevés, aki maradt. (Plusz jobbik.)
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogyha ilyen fatökű béna hülyegyerek ez az egész Európa, miért nem vágjuk őket alaposan pofán inkább, majd kérjük meg őket egy rendkívül megfontolt diplomáciai jegyzékben, hogy lesz-e szíves inkább a jó édes anyjával szórakozni? Nos, megpróbáltuk: az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt egypár ilyen kísérlet, még különböző népies elnevezésű kényszerítő eszközök, úgymint pofonok, sallerok és egyéb kokik is elcsattantak (illetve kormányzatilag legalábbis kívánatos, hogy azt higgyük, hogy tényleg elcsattantak), de a mutatvány mégsem járt, hogy finoman fogalmazzunk, osztatlan sikerrel. Ennek okát hosszan és sokáig lehetne elemezni, ám voltaképpen és mindközönségesen annyi neki az oka, hogy a Daniel Cohn-Bendit minden bűne (?) és hibája ellenére fényévekkel okosabb és műveltebb emberpéldány, mint ennek a magyarországnak a jelenlegi miniszterelnöke szíjgyártóstul és selmecigabistul. (Sőt, amiatt különösen.) És még gazdagabb is.
Itt lett tehát elkúrva: bementünk a helyi kocsmába, és ahelyett, hogy érdeklődtünk volna a viszonyok felől, hogy mégis, ki itt a májer, találomra pofánvágtuk az első palit, aki szembejött. Utóbb persze megkerülhetetlen tényként realizálódott, hogy az, aki inzultáltunk, egyrészt nehézsúlyú megyei bajnok volt tavaly, de ami a nagyobbik baj, ő a csapos. Lefordítom: vidéken ez azt jelenti, hogy aznap már nem iszunk a környéken.
És itt érkeztünk el a végkifejlethez: azért vagyunk gyarmat, drága barátaim és egyéb ellenségeim, mert nem mi írtuk a Rómeó és Júliát. Mert nem mi fedeztük fel a gőzgépet. Amerikáról nem is beszélve. Vagy mert nem nálunk írta le egy vicces kinézetű kis zsidó, hogy „e egyenlő emszercénégyzet”. (Próbálta volna leírni, basztuk volna marhavagonba, magyar csendőri kísérettel, és irány ausvicc, oszt jónapot.) De még egy szaros kis pápát sem adtunk a világnak: és persze igaz, hogy rakás dolgot meg adtunk, de nekem most hirtelen mégis csak a gyufa jut eszembe. De nem akarok feleslegesen gonoszkodni: a lényeg az, hogy ez a nagy dicső ezeréves magyarságérzésünk egészen biztosan nem a soha-el-nem-évülő érdemeink alapján lett odaítélve. Az persze jó, ha van nekünk ilyenünk is, hiszen van a franciáknak is: az viszont a súlyos hiba ebben a gondolkodásban, hogy nekik Rousseau-juk, Molière-jük, Cézanne-juk, sőt, még rendes, világhódító diktátorgecijük is van mellé. Ettől persze még nem lesz szimpi a „gloire”: csak okadatolható. Jobb lesz tehát, ha az elkövetkező ezerévben inkább megpróbálunk okot is adni arra a kurva nagy tiszteletre és szeretetre, amit elvárunk a világtól. Már csak a változatosság kedvéért is.
Ja: a propaganda önmagában kevés lesz. De rögzítsük azt is: pofázással sem fog menni. Ideje lenne kitalálni valami hatékonyabbat.
