Mindenek előtt szeretném előrebocsátani: bármennyire is úgy tűnik, nem vagyok teljesen érzéketlen az antiszemita próbanyilas fűzfapoéták földi hamvaival kapcsolatosan! A hulladékgazdálkodás ugyanis még nálunk vidéken is roppant fontos dolog: mert nem úgy van az, hogy csak belekúrjuk az izét a hogyishívjákba, majd elássuk igen mélyre, hogy ne látszódjon. Mi kérem a földbe valamilyen különös perverzió okán csak azt tesszük bele, ami reményeink szerint valamilyen elváltozott, de sokkal értékesebb formában újra ki is fog nőni onnan, és nincsen bizodalmunk abban, hogy példának okáért az üres sörösdoboz erre alkalmas volna. (Bár persze igény, az volna rá.) És el sem lehet égetni mindent: van, ami marha büdös tud lenni, meg különben is, jó lesz az még télen. Akkor a hideg miatt a bűz sem annyira zavaró, a gumipelenka meg például igen komoly fűtőértékkel rendelkezik. Így aztán mindent, amit csak lehet, felhasználunk: amit már nem eszünk meg, az megy a kutyának, amit a kutya sem eszik meg, megy trágyának, ami meg már szarnak se jó és elégetni sem lehet, azt levisszük a városiaknak és ötletszerűen beletuszkoljuk a vidám színekkel ellátott szelektív hulladékgyűjtőikbe. (Mondjuk azért ki szoktuk válogatni, minden kukába csak azonos színű, vagy ahhoz közel álló színű szemetet rakunk. Mi sem vagyunk azért állatok.)

A fentiek tükrében kellene értelmezni, hogy mi legyen azokkal, a magyarság szellemi örökségét képező dolgokkal, amelyek a maguk idejében helyénvalónak, mi több, értékesnek számítottak, de mára már eljárt felettük az idő: elhasználódtak úgymond. Itt van rögtön a nemzeti elkötelezettségű kultúra (nemzeti elkötelezettségű irodalom, nemzeti elkötelezettségű szobrászat, nemzeti elkötelezettségű bélyeggyűjtés stb.). Ezek meglehet, Petőfi idejében alapvetően fontos dolgot töltöttek be a nemzettest mindennapjaiban, akár a napi rutin során is: mondjuk nem a seggtörlésig menően alapvetőt, de többet lehetett enni azáltal, ha nem a zsidólabancnémet viszi haza a pityókaföld hasznát, hogy krémesre meg mócártkugelre költse a bécsi cukerájba, hanem eszik belőle húst minden másnap a magyar paraszt is. (Ez olyan, mint ma a zemberek, csak dolgozni is szok, nem csak pofázik meg vonulgat az andrásin, sokadmagával, békésen.) És persze nem ám a nemzeti elkötelezettséget eszi meg a parasztja (attól konkrétan éhen is halna), de az segíti hozzá ahhoz, hogy öntudatra ébredve körbetekintsen a világban, hogy művelje magát, pallérozza elméjét, mert hát általa híres e föld. Illetőleg kitalál valamit, ami jövedelmezőbb számára a stadionépítésnél. Ebben a pallérozottságban a zsidólabancnémet magától értetődő módon kevéssé érdekelt, valamint bolondja a mócartkugelnek, tehát törekedni sem fog arra, hogy a magyar haza fényre derüljön. Rohadjon meg tehát!

Ezt a rohadjonmeget persze úgy kell érteni, hogy nem most rohadjon meg, hanem akkor, a múlt-múltszázadban rohadjon meg. De akkor sem azért, mert mondjuk tele van pénzzel, és felszámolja a hitelért (sőt: világért, stádiumért) azt a kurva sok percentet, hanem mert nem épít múzeumot, könyvtárat, netkafét ebbe a magyarországba, és még kettébeszarja aztat is, hogy mink mit össze zötykölődünk a zemhetesen. Mert hát tény, szar az emhetes, tisztában vagyunk vele, mi építettük, sőt, mi több, mi eleve szarnak építettük, mivel egyrészt kurva drága a dolomit, másrészt agyonnyomja a vállalkozókat az élőmunka járulékköltsége, harmadrészt meg tanácselnök / polgármester / pártpénztárnok / elnökúr is megérkezett, főzzön addig egy kávét neki, Vivike, meg hozná már be azt a telefonosdobozt, igen a nokiásat, milyencsinosmavivike.

Namost: lehet, hogy első hallásra megdöbbentő lesz, de jelenleg ott tartunk, hogy a zsidólabancnémet nem csak visz, de egyrészt idehoz egy rakás pénzt, költeni fasságra, vagy akár nem fasságra, mi több, autógyárra, másrészt olyan is előfordul, hogy pénzt ad erre-arra. Csak úgy. Akár negyven centis kilátóra is. Mert ugyanis felismerte, hogy az öntudatára ébredt büdösparaszt prolinál csak egy rosszabb van: a mesterségesen hülyeségben tartott büdösparasztproli. Mert az olyannál kiszámíthatatlan, hogy mikor mennyit iszik, baszik, veszekszik. Jobb az ilyet inkább kiművelni, hogy legyen vesztenivalója. Ehhez képest a tizenkét évesen börtönbe (oppardon: javító-nevelő intézetbe) kúrt, tizenhat évesen az alkalmi segédmunkások izgalmas világába belevetett, később segélyért közmunkára kötelezett börtöntöltelék cigányprolinak egyrészt nincs vesztenivalója, másrészt szabadidejében inkább rabol/gyilkol, nem nyírőjózsit olvas. Miatta tehát felesleges a propaganda.

Igen, az a fajta is felesleges, melynek során a földmunkába temetkező, abban jártasságot mutató, mi több, azt különösképpen élvező elnökúr vidéki túrájáról féltehetségű nyikhaj hülyegyerekek élménybeszámolókat írnak. Mi persze értjük az iróniát, de ez a kedélyes, vidám fogalmazás arról az emberről fest, hmm, médiakiegyensúlyozott képet, aki a jelenleg regnáló félnyilas bagázsnak többek között a bírói hatalmi ág seggbebaszásában segédkezett. És jó, persze, nem egy nyírőjózsi, de mindenesetre már türelmetlenül várjuk a neves minőségi újságíró újabb dolgozatát, mondjuk Áder János ellátogatott a nyírújburányi Horthy Miklós farostlemezgyárba címmel. Ne legyenek kétségeink: meg fogja írni.

Mert hát, persze: nyírő sem volt nyilas, az áder se orbánista. Válasszuk el az illető potentátok politikai meggyőződését az egyéb munkásságuktól; ha meg olyan nincs, hát válasszuk el őket önmaguktól. Biztos jók lesznek még valamire. Jut eszembe: mi itt vidéken az elégetett szemét utáni hamut sem szórjuk ki. Megy a szőlő alá, trágyának. Áder még él, ezért rá ez csak fenntartásokkal, és akkor is csak a beleegyezésével alkalmazható, de a nyírőjózsival felcímkézett szemét esetében megfontolandó a javaslat.