Túl azon, hogy a mindenkori jobboldalon masszív igény mutatkozik arra, hogy mi, magyarok Ázsiából származzunk, a tudomány legmélyebb sajnálatára ez mindközönségesen egy eszement nagy marhaság. És ez még csak a kisebbik rossz hír.

Értekezésem további részében nagyvonalúan el fogok tekinteni attól, hogy ősi népünket (melyik nép nem ősi? mármint végső soron, ugyebár?) a Kárpát-medencében milyen temérdek genetikai behatás érte, miközben más népekkel keveredni méltóztatott. Ezt a keveredést egyébként majdnem szó szerint kell érteni: nem lehet ugyanis megnyugtató módon kizárni annak lehetőségét, hogy honfoglaló magyar eleink egy s más jeles példánya, de mit ne mondjak, leventéje más faj leányára hágva annak behatásilag kárt okozni nem restellett. Ezen hágások (v. ö: Vereckei hágó) akár házasságig, mi több, gyermekáldásig is fajulhattak akkoriban, így több mint valószínű, hogy megvan annak a lehetősége, hogy rác, tót vagy akár oláh vér is csörgedez akármely potenciális békemenetes vagy más módon náci bajtársunk ereiben. Ami baj, mint tudjuk: szegény Csanád is hogy járt, pedig ő csak zsidónak bizonyult (valamint csekély részben hazug, haszonleső szarházinak, mint akármely párttársa, egyébként), de például cigányságról szó sem esett.

A fajtakeveredés fertelmes mocskában szügyig gázolást immáron hátrahagyva, összpontosítsunk most már csak a honfoglalást megelőző korok magyarjainak vérvonalára! Tehetjük ezt annál is inkább, mivel kisdiktátori minőségébe a jelek szerint végképp beleőrült, ennek okán a napokban méltán temérdek sok baromságot összehordó legfőbb vezetőnk sem arra célzott, hogy jelenleg volna szeretett népe ázsiai fejlemény. Ez már csak amiatt is elég hülyén venné ki magát, mivel innen a Fekete tengerig, Boszporuszig, Urálig nem mutatkozik annak lehetősége, hogy Ázsia legyen az, ami jelenleg ott van. Fájdalom, de a jelzett határvonalaktól északra-nyugatra eső területeket (egyelőre még) Európának (kisebb részben Északi saroknak) tekinti úgy a világnak, mint ennek a magyarországnak a földrajztudósi közössége egyaránt. És bár utóbbi ellenforradalmárok egyszerű felmentéssel is kivégezhetők, mint a valamikori Ferihegyi repülőtér (vagy a hellerésbandája majdnem), azt azonban nehezen hihetnők, hogy a világ földrajztudománya készséges lenne a tekintetben, hogy kedves, bár talán elméjében jelentős mértékben megbomlott vezetőnk kedvéért a Kiskunságot, horribile dictu Alcsútdobozt (inkluzíve fotbalakadémia, comme Puszkasz) Ázsiának minősítse.

Maradjunk tehát annyiban, hogy a honfoglaló magyarságról kellene most gondolni azt, hogy ázsiai. Hisz olthatunk bármit a tőkealanyra, a gyökér az, ami meghatározza gyümölcsfánk mibenlétét is. Ez persze megint nettó baromság, hiszen ha én a mandulára pfírziket, vagy ahogy másfele mondják, őszibarackot ojtok, abból bizony mandulát én nem eszek, csak pfírziket. Ezt konzervatív barátaink persze nem értik, ezért gondolják, hogy ha hatezer éve nem halászattal és bogyógyűjtéssel, de legalább is lovaspólóval egybekötött mészárlással töltötte napjait a magyar, akkor az mára komoly kihatással volna akár a svájci frank árfolyam-ingadozásaira is. Másképpen: ha igaznak fogadnánk el a világ, közte a magyar nyelvtörténet ajánlását, mely szerint nyelvünk finnugor, távolabbról uráli eredetű, és nem mondjuk török, sumér vagy szíriuszi, azzal súlyosan és negatív irányban befolyásolnánk bármit is a jelenre nézve.

A helyzet azonban továbbra is az, hogy a magyar nyelv ősi szókészlete, morfoszintaktikai sajátosságai, kisebb részben szemantikája nem bír török, sumér vagy szíriuszi lenni, és bár mutatkozna némi igény arra, hogy mi lenne, ha egész pereputtyunk úgy en bloc kínai, orosz vagy svejci frank eredetű lenne, ez a vágy, azon túl, hogy teljesen irreális húrokat penget, mit sem taszajt a magyar forint svejci frankban értett lószarságának hovatovábbján. Tulajdonképpen tehát az a helyzet, hogy nyelvünk egyszer és mindenkorra finnugor, azaz (kelet-)európai, félázsiai eredetről beszélni így csak abban az értelemben releváns, amennyibe az Urál-hegység is félig Ázsiában van, jelenleg. Mi mondjuk még ennek is a szarabb, úgynevezett nyugati lejtőit (v. ö. „hanyatló nyugat”) választottuk, ami meg ilyen európai vacak. Sőt: ami nyelvünkben „török”, az is csuvas, tatár, oszmán, azaz szintén európai. A latinról, szlávról, németről stb. nem is beszélve.

Akkor tehát, amikor szeretett magyar betegünk félázsiai eredetről fantáziál, mindezekre bizonnyal nem gondolhat delíriumában. Marad az ujgur, a szegény, bolond Kiszelyvel, aki a lecsóra(!), mint fő bizonyítékra(!) (paprika, paradicsom…) alapozza tévtanait, vagy még ott vannak a sumérok. És bár minden további kétely nélkül biztosan vagyunk abban, hogy kedves, futóbolond miniszterelnökünk el is hiszi mindeme badarságokat (hiszen kinevezte és kinevezésben tartja kedvenc jobbkezét, a gyurkát is, nem beszélve a genetikai nyelvtörténet atyjáról, aki alig bírt szabadulni a bizalma alól), innen üzenjük, hogy téved. Európai lesz az, legfeljebb újabban (két-háromezer éve) már nem annyira keleti.

Még valami. Az addig rendben van, hogy reméljük, nem kell lecserélni a demokráciát, de ebből a premisszából az is következik, hogy azt is remélni kell, hogy amikor majd őt lecserélik, az is demokratikusan fog megtörténni. Lámpavast például mellőzve. És erre mondjuk egyre kisebb az esély, de félázsiában bármi megtörténhet. Jelen helyzetben tehát azt lehet csak javasolni ennek a kedves, bolond embernek, hogy imádkozzon mindennap azért, hogy ne legyen igaza, és maradjunk mi csak demokrácia. A többi le van szarva matolcsistul, szájernéstül, pokolbélástul, legfeljebb majd gyűjtögetünk megint bogyókat, akárcsak nyomorult, halszagú eleink.

Európában. Hol máshol. A világ többi része rohadt messze van.