Az úgy volt, hogy a lányom, mint minden hat éves kislány, macskamániás, tehát születésnapjára egy macskát kapott ajándékba.

Egy ilyen fekete, zöldessárgás szemű kis mocskot (utálom a kis dögöt, hogyne), és persze kandúrt. Kandúrt, ugyanis tulajdonképpen volt nekünk már a ház körül egyszerre tizenhat macska is, és ha agyonvernek, akkor se mondom meg, mennyi volt az ivartalanításuk. Mert szégyellem, tudniillik. Úgyhogy elég volt: kandúr legalább nem hozza haza a kismacskát, az asszonyt, egyéb nemi betegséget. Megoldja a szomszédban a törzsfejlődés rá eső részét. Mint minden rendes férfi.

A macska egyébként eleinte teljesen macskaszerűen viselkedett, azaz miákolt, dorombolt, meg összehugyozott mindent, valamint a feleségem kilátásba helyezte, hogy elválik tőlem, ha nem vágom ki azt a büdös dögöt a francba. Tehát macska volt, kétségtelen. Én viszont egy gyáva típusú férj vagyok, tehát kitettem – igaz, próbaképpen egyelőre csak egy kicsit, akkor is csak az ajtó elé, a verandára mintegy, gondosan bebugyolálva, hogy meg ne fázzon abban a tizenhat fokos hidegben. Hadd szokja a szerencsétlen a kíméletlen rögvalót: hisz engem is elzavartak az óvodába négyévesen, aztán tessék, mégse haltam bele.

Namármost: az a selymes szőrű, csillogó szemű kis rohadék (akit utálok persze, rettentően), már ebbe is kicsi híján belehalt: amikor végre visszaszökhetett, napokig ki sem mozdult a lányom ágya alól, még enni se. Sőt, szarni se, meg hugyozni se. Utóbbi ugyan kedvező hírnek bizonyult, mégsem reménykedtünk az együttlakás konfliktusainak ilyetén formán történő végső megoldásában, valamint mivel mindenféle tályogok lepték el a száját belülről, tovább ún. gennyes orrfolyása is lett (ami nem jó jel, már amennyiben a büdös, mindent összehugyozó, szőrös kis dögök túlélési esélyeivel kapcsolatban azt nevezzük jó hírnek, ha nem döglenek meg), elvittük az orvoshoz. És ott találkoztunk a Morgóval.

A Morgó egy böszme nagy, gyáva kuvasz volt, akihez egy hatvanpáréves nyugdíjas bácsi volt rendkívül gondosan hozzárögzítve. Ez a bácsi szemlátomást halálfélelemben tette meg a mintegy száznegyven méteres utat a családi házától az állatorvosi rendelőig, méghozzá kocsival – és, valljuk meg, ez utóbbi hatvanpárévesen keményebb, mint a cigánysorról eljutni az orvosira. A bácsi egyébként a gépjármű értelmetlenségi fokát alapul véve (azaz: mijafasznak ennek egy ilyen komoly verda, a rózsadombra meg pláne minek) szép, mi több, tisztességes nyugdíjjal lehetett eleresztve. De nem ez a lényeg, azaz nem az, hogy a bácsi nem az a kimondott, csirkefarhátra száműzött potenciális szanyiszavazó volt, hanem hogy hamar egyértelművé vált, hogy előző nap érkezett, és nem is akárhonnan, de gerádeausz a békemenetről.

Most persze mondhatjátok, hogy persze, megint ez a kurva politika, valamint hogy honnan tudom, hogy honnan jött, én, a büdös zsidaja meg főleg honnan tudom. (Hisz mit lehet tudni: apai nagyanyámnak gyanúsan nagy orra volt.) De én, bár jóllehet, ebben a pillanatban tényleg csak egy nagybeteg, reszkető kiscicát szorongattam a kezemben (utálom a dögöt, nem tudom, mondtam-e) teljesen politikamentesen, arról mégsem tehetek, hogy a bácsi azonnal rátért a lényegre. Méghozzá az idős, félig megsiketült vénemberek hangerejével tért rá. Mert hisz miután bevonszolta Morgót a rendelőbe (aki eleinte egyáltalán, később semmilyen formában nem kívánta ezt), nagyjából tizenhat másodperc után üvöltve közölte, hogy élete legszebb élménye volt a menet, mint ötvenhatban, amikor ő ugyan még csak gyerek volt, és nem is Pesten lakott, de integettek az emberek a házak ablakából Pesten biztos, és hogy milyen csodálatos is ez, együttmenni a viktorért, meg a szabadságért (de legalábbis a viktorért), és hogy most már minden sokkal szebb lesz, bár igaz, hogy nem eszik, meg csip is kéne neki.

Mármint a Morgónak. Aki egyébként nagyon okos kutya, és olyan okosan néz. Csak a cigányokat nem bírja. De tényleg, higgye el, doktor úr, ha szembejönnek, mindig olyan gonoszul néz rájuk.

Namármost: hogy cigányügyben (mármint lungodromi értelemben vett cigányügyben), pláne mikrocsipfronton mi a békemenetileg egységes álláspont (különös tekintettel a cigányok mikrocsipekkel való ellátottságának megkívánt mértékére), azt én nem tudhatom, hiszen alkatilag alkalmatlan lévén (tudniillik szokok gondolkodni), nem férhettem be a bencsiksorba. További hibám, hogy csak rendkívül hamisan tudom elénekelni a ment a hűtlen nehéz szívvelt, és nem raboltak el az ufók sem, és azt sem gondolom, hogy az uniónak amiatt a hülye demokráciája miatt, meg a strukturálisalapnak csúfolt könyöradománya miatt, meg az undorító szabadságmániája miatt meg kellene fizetnie bármiért is. Azt is csak igen nehezen, szinte csak testi kényszer alkalmazása mellett ismerném el, hogy a valamikori megélhetési komcsi, de továbbra is megélhetési újságíróbarom és a szabadelvűnek nem elég tehetségesnek mutatkozó félnácibarom mögött masírozni a legszebb élmény, ami érhet ebben az életben. Főleg az után, hogy olvastam a Goethét, a Kafkát, meg a Thomas Mannt is. (Akik viszont tényleg gyanúsan tehetséges egy zsidók, mind egy szálig, el kell ismerni.)

Azt viszont határozottan gondolom, hogy amíg Morgó és gazdája (de főleg a gazdája) ki nem pusztul ebből az országból, itt lószar sem lesz. Mert igaz, utána is legfeljebb lószar, ha lesz, de legalább nem kétharmadban, csak legfeljebb felerészben lesz lószar, azaz csak abban a mértékben borítják az országot a vakhitben, butaságban, gyávaságban és gonoszságban megőszült, vagy abba épp beleőszülni készülő lószargyártó kisiparosok. Tudniillik azok, akiknek csak annyit kell mondani, hogy ez itt a szénatér, és te most itten elmész erre, ami az alkotmányutca, de amellyel te mit sem törődsz, és íme, az meg a kosuttér. Ami meg közte van, az a buda, a pest, meg a többi zsidó, de nekünk egy a jelszónk, a tartós béke, tehát te örülsz most szerfelett. És harcolsz, te drága, ostoba barátom, az utolsó töltényig. Valamint no pasarán, adjon az isten, és kitartás, meg szabadság, elvtársak.

Másképpen: uszkve negyven, negyvenöt év tehát, és kihal az utolsó barom is, aki akkor született, amikor nem lehetett szabadnak lenni, és most, utólag, ebbe belegondolva úgy gondolja, hogy most meg már minek. És a gyerekeinek is minek. Meg a gyerekei gyerekeinek is minek. Hisz árad ránk a turulvére, mint a kurvaélet.

Ja, mit akarok mondani: a cica egyébként jobban van.