Kalandos rémregény. Írta Tündér Lali.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol az égvilágon minden volt, ami nem volt, az is volt. Borból volt a kerítés, pálinkából az ajtófélfa, úgyhogy aki ott élt, mind ivott, de még aki nem élt, itatták azt is feszt. Hátha feléled. Vagy hátha nem.

De hogy szavamat ne feledjem: volt ebben az országban minden jó, alaptörvénytől kezdve az alaptörvénysértésen át, röghözkötéstől a rögtőleltiltásig minden, ami szemnek, szájnak, vagy bárki másnak az ingere. Panaszra oka csak annak volt, aki saját jól felfogott nyomorultsága miatt nem akarta tudomásul venni a kapanyelet az árokparton. De hát ez már csak így van: akinek nem ingere, ne vegye magára.

Mondom, minden volt, és minden jól volt, ahogy volt, csak egyetlen dolog hibádzott a kerálnak. (Mert kerál is volt, bár egyelőre csak miniszterelnöknek, mit akarok mondani, Miniszterelnöknek hívták taktikailag. Fodbalokosan tudniillik, meg másrészt nem is fért a nagy okos feje a szentkoronába se.) Na, forgolódott a kerál, gondolkodott nagyon, mizabszem van-e még a seggelyukába őneki, és hát hogy, hogy nem, csak rágyütt: felsőoktatás van abban, úgy biza. De bizony hiába próbálta így, próbálta úgy, kiszívni, kiszúrni, pokorni, csak nem gyütt ki, hiába legyintette reá hordószám a rózsaolajat. Csak nem tűnt el az, és csak vitte a kincstárból a derága pénztet, meg ontotta magából a romkocsmatölteléket, akárcsak a tehen a fingot.

Reform kell ide, nem vitás. Felkelt tehát a kerál, korán reggel, péntek este. Gondolta, ráérünk, ma van péntek, hétfőre meglesz a reform, a kutyaúristenit az iskolájának. Odaintette kedves szógáját, mondta neki: Pötifijam, ha hétfőre nem leszen meg a reform, szóljál rám üstöllést, addig alszok még egyet. Fölkél másnap röggelére, mondja a szógának, te Pötifijam, mi van, nem szótál, nincs meg a reform, a végin még rámvetik magok a dologkerülő férfiatlan deákok a vérszomjas transzveszti penetránsaikat lóbálva, tudod, amire rá vagyon írva, hogyaszongya, anyám add el a házat, köll a pénz tandíjra. Mondja neki az édes szóga, aluggyá még, kedves egy kerálom, és ne idegeljed magadat feleslegbe, sokáig meg pláne ne idegeljed. Röggel van még csak, nincs itt a hétvég.

Aluszik hát tovább a kerál. Ébred azonban, szombat délre, harangkukorékolásra, hogyaszongya, a kutyaúristenit neked, te hitván szóga, mánmeg megin nincs a reform meg a zistennek se, oszt mindjárt itt hét vege. De mondja neki a szóga megent, haggyad elfele, kerálom, lesz ami lesz. Mán csak dél van, ráérel az üstöllésre. Nesze itt van addig egy zsák monyoró, meg itt van hozzá, párbajtűzdelt rektorgerinc vadász módra, ropogassad el aztat addig.

Ahogy mondta, úgy is lett. Estére a kerál elrotyogtatta a monyorót, hozzá megivott kisüstiből hét nagyüstnyit, majd megindult, késedelem nélkül, a reformnak eleibe. Szólította elébb kedves huszárjait: idegyere, legényem, ásókapa, nagyharang, nekem mán csak tek ellesz, amíg leszünk, elleszünk, megyünk a háborúba. Kérdezi a tekes kapitánya, hát hova lesz a séta, gazd’ram. Mondja neki a kerál, hogy hát minden út a romkocsmába vezet, hát hova, ha oda. Várnak ott rám ősi ellenségeim, a deákok, ülnek ott, iszogassák a fröccsöt, mit akarok mondani, a dzsimbimkoktélt satodefittel, és belugakaviárt kanalaznak mellé. Vérszomjas kalózok, nem vitás, mondja a kapitén, mert franszia is volt, nem ám holmi ánglius. Menjünk akkor.

És mentek. Odaérvén nem reszkettek, beléptek. Ültek bent a kegyetlen haramják, voltak vagy tízen, ha nem tizenketten. Imádkoztak, zsolozsmáztak, volt, amelyiknek még garbója is volt, meg csíkos kardigánja. Forgatták a szemüket, de inkább csak amiatt, mert erősen fogyott a kaviár. Na, a kerálnak sem kellett több, kikért egy fröccsöt a legjobb évjáratból, ha franszia, az se rossz. Hörpintett erre, hörpintett arra, majd kisvártatva egyszerre odamondta azoknak az istenteleneknek nagybátran, hogy kettőszáznegyven. Azok meg, ahányan voltak, annyifelé bólogattak. De leginkább csak mindenfele.

Ennyi volt, mese volt. Le volt győzve hát a tandíj, plusz megvolt a reform, egycsapásra is. Mehetett haza a kerál. Estére marhapörköltet vacsorált hideg pacallal meg fehérkenyérrel, meg harapott hozzá némi snidlinget is. Hisz kemény nap volt, köllött a vitamin. A reform meg, ahogy volt, úgy maradt, míg világ a világ, és még azután is, aki nem hiszi, járjon utána. Vagy fusson el véle, amíg jól esik. Meg amíg lehet.