Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Nemrég lett király, előtte sokáig az apja meg a nagyapja volt király, és bár egyszer, amikor a nagyapjának más dolga volt, rövid ideig ő volt a király, azután vissza kellett adnia a koronát. És ez nagyon nem tetszett neki, mert az volt a legkedvesebb játékszere neki: fel-le úsztatta a királyi palota mögött, a kacsaúsztatóban.

Ám de most már ő lett a király! Rögtön kitalálta, hogy az ország nem jól van így, kicsit túl sokat kell adóznia az embereknek és keveset lehet költeni fagyira meg focilabdára. Nosza, rögtön kitalálta, hogy akkor most ne kelljen adózni olyan sokat, illetőleg legyen pénz fagyira meg focilabdára.

Ment is volna minden, mint a karikacsapás, ám de mondja neki a Kamarás, hogy ez így most abból a szempontból nem pont a legideálisabb (ilyen óvatosan mert csak fogalmazni, mert a fiatal király nagyon könnyen felpaprikázta magát), mert most akkor így nem lesz pénz hadseregre, orvosokra meg lovakra meg istállókra. Ezek pediglen borzasztóan fontosak voltak, mert ugyan nem háborúztak senkivel már a kiskirály ükapjának uralkodása óta, de időnként mégiscsak köllött hadgyakorlatoznia a seregnek, ami miatt néha az ügyetlenebbje megsérült, ami miatt köllöttek az orvosok. A lovak is a katonák miatt köllöttek, bár már régen nem volt lovas katonája semelyik ellenségnek sem (sőt, az igazat megvallva, ellenségek sem voltak, csak a bolondok néha kimentek a határra, és ott nyújtogatták egymásra a nyelvüket), valamiért ez már így maradt.

Mi legyen hát? Sereg köll, orvos köll, ló is köll meg istálló is köll. Kitalálta erre a nagy Király: "Azt gondolom, hogy az emberek járuljanak hozzá a költségekhez! Nem járja, hogy kuporgatják szánalmas garasaikat! Parancsolom, hogy mindazt a pénzt, amit öregkorukra tettek félre, hozzák ide elébem, de üstöllést!" Ki is hirdették azt hamarost az igricek, táltosok meg kisbírók; volt, amelyik nagy buzgalmában kétszer egymás után is kihirdette.

Teltek, múltak a napok, hetek. Kérdezi a Király a Kamarást: "Na, telik-é e mán az a kamara?" A Kamarás izeg, mozog, zsizsereg, csak nem akaródzik neki felelnie, egyszerre aztán kinyögi: "Nem hoztak abba egy huncut vasat sem, Uram, Királyom!"

Gerjed ám haragra a Király, de iszonyúra: "Hát hol van az a pénz?!" Válaszolja megszeppenve a Kamarás, hogy hát a Zsidónál. "Milyen zsidónál?", kérdezi a király. Mondja erre a Kamarás: "Azt mondják az emberek, hogy ők odaadták a pénzüket a Zsidónak, aki azt ígérte, hogy öregkorukra kamatos kamatostul szolgáltatja vissza - ha meg meghalnak addig, hát a gyermekeiknek adja!"

Színe elé rendeli a Zsidót a Király: hozná be akkor ő a garasokat! Jön is a Zsidó, de nem ám pénzes zsákkal: papírokkal. Három kocsival húzták utána a fiai. Kérdezi a Király: "Mit hoztál, te Zsidó?" Feleli a zsidó, hogy hát ezek kérem, váltó papírok, pénzt érnek: ő valakinek pénzt adott, és ő ezt a papírt adta cserébe; ha meg ő kapott, hát arról is vannak papírjai. Neki pénze nincsen, csak ezek. "És kinek adtad te azt a pénzt? Ide elébem a gyalázatost, öntse ki elém a pénzes bugyellárisát, különben négyfele tépetem!" Feleli erre a Zsidó: "Te magad vagy az, Uram! Te kérted tőlem a pénzt seregre meg orvosra, lóra meg istállóra! Én adtam is, azonnal is, de azt nem várhatod, hogy én erről papírt ne kapjak!"

Elszégyellte magát a Király, de még valamit megpróbált: "Ide velem a Kamarást! Kincseimért ő felel, hogy lehet, hogy nem mondta ezt el nekem!" Mondja erre a Zsidó: "Hagyd azt a Kamarást, jó Uram! Itt van, ni, az ő papírja is, ami igazolja, hogy pénzt kaptam őtőle, fialtatni. Külön megmondta: jó sok legyen ám, ne szűkölködjön öreg napjaira!"

Így esett, hogy volt sereg meg orvosok, voltak lovak meg istállók, papírok is voltak, csak pénze nem volt senkinek. A Király hát szétzavarta a sereget meg az orvosokat, szabadjára engedte a lovakat, földig romboltatta az istállókat, és el is bujdosott szégyenében.

Ha el nem bujdosott volna, az én mesém is tovább tartott volna!