(Kézirat, jelzése: BP-CSR 1998-2011-?; fülszövegben olvashatatlan szöveg, részleteiben kivehető: "tolle, lege".)
A mai poszt lehet, megdöbbentő lesz olvasóim számára, mert amit mondani fogok, más lesz, mint amit eddig írtam, mert azokat nem mondtam soha. (Logikai bukfenc, copyright by selmecigabi.) Sokan hiszik ugyanis, hogy a mai miniszterelnöki beszéd csak léha locsogás volt, bölcsészpiknik, sőt, filozófiai pályamű. Nos, ők tévednek.
Tévednek, mert nem figyelnek arra, hogy ma miniszterelnöki beszéd szem- és fültanúi lehettek azok, akik vagy ott voltak, vagy másnap úgy emlékeztek, hogy ott voltak. Soha, ismétlem, soha korábban nem mutatta meg még e büszke ország polgárnemzetembereinek történelmi kétharmada azt, hogy eme sohasem látott felhatalmazás két teljes harmadának egy teljes miniszterelnöke el merje mondani évértékelő beszédét akkor, amikor ma 2011. február hetedike van. Ismétlem, és ezt szívemből mondom önöknek: soha sem látott még ilyet ez a sokat szenvedett ország, soha olyat, hogy annak miniszterelnöke 2001. február hetedikén ki mert volna állni önök elé lelkiismeretének teljes tudatában és egyben az azzal való végleges, ismétlem, végleges szakításban is eltökélve. Nem különben az elmúlt nyolc éve minden bűnét illetően, amely bűnöket sajnos azóta is nyögünk. Bár ne tennénk.
Amikor ennek az országnak az önök kegyelméből miniszterelnöke lehetett Ő, azonnal munkához látva tette a dolgát úgy, ahogy a dolgát tennie neki kellett. Sőt, tette azt kettőzött erővel, és, ha szerénysége nem tiltaná, megalkuvást nem tűrően mondaná, miszerint sőt, pláne. Ám jelenünk nem az egyén személyes felemelkedésének záloga. Záloga viszont annak, aki a közösség érdekében, annak minden kis rezdülésében lelke mélyén meggyőződve teszi azt, ami mindannyiunk üdve: elősegíti a haladás és az együtt mozdulás motorjának, vagy, ha annak nem is áll módjában, de legalább saját magának a berúgását. Mert ebben a nem csak vízzel, de belvízzel próbára tett hazában akkor tesszük a legtöbbet, ha megisszuk azt, amit a haza tőlünk elvár! Nem azt nézve, amit mi várunk el, vagy amit más tőlünk elvár, vagy ami bulvár, és így tovább, hanem a régi székely mondás szerint cselekedve: amit ma megihatsz, az holnap a kutyáké. Mert igen, a budihoz vezető sáros ösvényen ők lesznek gazdái eltékozolt javainknak.
Mert ne felejtsük: sokan gondolják most Magyarországon, hogy a sárban elakadt szekérrel a legjobbat akkor teszünk, ha elészarunk. Nekünk azonban most az a feladatunk, hogy érvényesítsük kétharmadunk, sőt kilenctizedünk plusz hatszázadunk és fél ezrelékünk! Meg kell tehát mondanunk nekik, egyértelművé kell tenni ezen megtévedt embertársaink, izé, ezen izészerű izékkel szemben, hogy ők bizony tévednek. Ők nem tudják, de tőle majd értesülnek róla, nem érdemes abban hinni, hogy ha odaszarnak teljesen reménytelenül elakadt szekerünk elakadt kerekei elé vagy mögé, attól előbb vagy utóbb nemcsak a szar nem lesz sáros, de a sár se lesz még szarabb.
És igazából e kettő között a lényeges különbség nem a tartalomban, nem a belbecsben rejlik. Hisz olyanja a szarnak-gaznak amúgy sincs. Nem is volt: mitől, kitől is lenne. Hanem abban, ami annak a mélyéből árad: abban az állott, rothadó, orrfacsaró bűzben, ami különlegessé teszi ezt a mocskot.
-------------------------------------------------------------------------------------
Feladom. Bajerzsoltot kellett volna hozni ehhez a melóhoz, bazmeg.
