„A Fidesznél azt valljuk, hogy nem a szavak, sokkalta inkább a tettek beszélnek.”

„Nem emlékszem, hogy kezdődött, már senki sem tudta. Egyszer csak lett egy apró, sötét sárga pont a Papa halántékán, ami ilyen narancs, majd inkább vérnarancs színűvé változott, meg növekedni kezdett: előbb még csak a fél arcát, de aztán a nyakát és a vállat, meg a felsőtest jelentős részét, végül az egész testének több mint kétharmadát ellepte. És mindössze néhány óra leforgása alatt! Nagyon megijedtünk: melanómára, májleállásra, pestisre, sőt, még túlzott festékfogyasztásra is gyanakodtunk. Ja, merthogy a Papa azon a héten festette át a kerti barakk ajtajának keretét, mert lekopott az előző réteg, az ilyen vidám piros volt, emlékszem kislány koromban. Na, a nagymama már kezdte mondogatni, hogy ha kell, erőszakkal is orvoshoz visszük a papát. Nyakas parasztember volt a Papa, nehezen tűrte, ha ellentmondtak neki. De aztán a tünetek egyszer csak minden átmenet nélkül elmúltak hétvégére. Nem tudtuk, mi volt, de mondta is az Apu, hogy biztos emiatt a felgyorsult törvényhozási iram miatt van, vagy lehet, az elszabadult svejcifrank-árfolyam miatt volt, és attól lett stresszes a Papa.

Akkor még nem sejtettük, hogy a Papát pediculicitis támadta meg. Ez a Földön létező kórok talán legszörnyűbbike, a végső stádiumban teljes agyelhalással és kocsonyás, nyúlós gerincvelővel jár. Később utána olvastunk, és kiderült, hogy a fejtetűről kapta a nevét, amit latinul Pediculus humanus capitisnak hívnak – sosem felejtem el ezt a szörnyű latin nevet. Egyébként azért hívják így, mert egy bajor orvos, Franz Josef Kleinkönig azt hitte, hogy mivel rendszerint először a fejet támadja meg, a tetvek okozzák. (Először mi is kizárólag ecettel és petróleumzselével kezeltük, amivel csak további kínokat okoztunk a Papának.) A huszadik század elején azonban egy amerikai politikus, polihisztor és hipochonder, Richard Humper-Smallking derítette ki, hogy a pediculicitis olyan mint a rák: belső keletkezésű, és igaz, hogy hajlam is kell hozzá, de nem szegény fejtetű, hanem a hatalom okozza.

Szegény Papa is ebbe a kórba zuhant: először extázisba került és összefogásról, forradalomról, soha nem látott felhatalmazásról és új rendről kezdett beszélni. Akkor nem tűnt fel, de ma már rémlik, ilyenkor gusztustalan nyálbuborékok ültek ki a szája szélére és vérben forgott a szeme – nem tudom persze, van-e ennek jelentősége. Később egyre gyakrabban tűnt el a dolgozószobájában akkor is, amikor otthon volt: ilyenkor hallottuk, amint pusmogva beszélget telefonon ismeretlenekkel. A betegség egyre jobban elhatalmasodott rajta: emlékszem, amikor késő este az utcán keveredett vitába a maga kimért, mégis határozott módján egy villanyoszloppal, mert szerinte rossz fényt vetett rá. A legrosszabb azonban az volt, amikor kivágatta a nagypapája által ültetett, száz éves diófát a nagyi háza előtt, mert amikor kinézett az ablakon, szerinte a fa dús, kövér lombkoronája rajta csúfolódik. A végén már semmire nem volt képes, csak kifeküdt a ház elé a nagypapi karosszékében, és onnan irányította a forgalmat, kimért gesztusokkal és határozott kézmozdulatokkal.

Végül bevitték. Azt mondták, az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a megyei közgyűlésben indítványozta, hogy csak akkor essen eső a megye egyes településein, ha azt a közgyűlés elnöke jóváhagyta. Emlékszem, amikor bevitték, megvonta a levegőt az egyik ápolótól, mert úgy érezte, az direkt csinálja, hogy őrá hasonlít. Ocsmány, undorító betegség ez. Hacsak eszembe jut, felfordul a gyomrom.”