A világ dolgaihoz való viszonyulásmódok egyik szélsőségesen idióta esete az, ha a beérkező ingerek, tényeknek látszó jelenségek és véleményünkkel szöges ellentétben álló többségi vélemények ellen úgy védekezünk, hogy például rendeletben határozzuk meg, hogy az akkor sem úgy van.
A filozófiában ezt a jelenséget voluntarizmusnak hívják – de mi nem vagyunk filozófusok, így használhatjuk bátran a „hisztis picsa” kifejezést. Félreértés ne essék: ez a kedves szókapcsolat ugyan először a logikával bátran szembehelyezkedő, az érvekre fittyet hányó, körömcipőben vagy bölcsészbakancsban toporzékoló lányokra, asszonyokra vonatkozott, de az emancipáció itt is győzedelmeskedett, így mi, férfiak is kiérdemeltük, hogy a mosogatás és a porszívózás után a hisztis picsasághoz is jogunk legyen. És lehet ugyan, hogy a porszívó keltette mágneses erőtér amerikai tudósok szerint gyilkolja a spermiumokat, de egyrészt le merném fogadni, hogy ezt a megállapítást a porszívózást zsigerből gyűlölő, hímnemű amerikai tudósok tették, másrészt a hisztiről egyelőre ilyesmit nem mutattak ki.
A fenti probléma akkor válik akuttá, ha a fenti defektus hatalommal párosul, és hát ami a jelenleg regnáló fideszkádéenpés nemtommi, de az egyszerűség kedvéért kormánynak nevezett izé hisztis picsaságát illeti, arra, azt gondolom, már nem kell bizonyító erejű érveket keresni. A helyzet azonban az, hogy a Kedves Vezető (copyrigh by nocenz_Ura) hisztis picsasága még ezen is túltesz. Hisz mit is mondhatnánk arról a tehetséges futballistáról, aki évekig nem jár be a munkahelyére, csak mert nem ő lett a csapatkapitány? (A fociban az ilyesmire mondják, hogy „primadonna”, ami egyébként a hisztis picsa szalonképesebb megfelelője.) Vagy: képzeljük el, mit érezhet az ilyen hisztérika, amint a győzelmi mámorban megrészegülve azt kell hallania, hogy szó sem lehet a hiánycél elengedéséről? Nem tudom, ki próbált már kiengesztelni cipőboltban plázacicát, de az, hogy „ezt most nem engedhetjük meg magunknak, cicabogár”, ilyenkor nem elég. Biztosak lehetünk benne, hogy be fogja vágni a durcást, és innentől direkt zsákruhákban fog járni, sőt, nem kizárt, hogy átesik a ló másik oldalára, és lenyúlja a nyugdíjas évekre félretett megtakarításainkat, mondván, hogy a fejünk búbjáig eladósodtunk. És persze ne csodálkozzunk, ha két nappal később direkt elsózza a marhapörköltöt, vagy félrevasalja az inget, sőt, még az sem kizárt, hogy tébolyult dühében lezsarnokoz minket, vagy Brüsszelt Moszkvához hasonlítja. Ilyenkor, javaslom, próbáljuk meg kiengesztelni egy új focilabdával, vagy valami minőségi kolbászból főzött pálinkával a kedvest!
De a cipővásárlás még semmi: a hisztis picsát a legjobban azzal lehet felidegesíteni, ha bántjuk neki az ő legjobb barátját. Pedig van, hogy az ilyesmi elkerülhetetlen. Mert például mi van, ha kiderül, hogy mondott jobbkéz teljesen síkhülyeségeket beszél, és ebből kárunk származik? Mondjuk azt mondja, hogy az égési sérüléseket tejfölös-ecetes-paprikás borogatással kell kezelni, ám az elérni kívánt gyógyhatás helyett lerohad az ember bőre könyékig? Vagy ha váltig állítja, hogy a széles rétegeket érintő adóemelés a legjobb a fogyasztás, ezen keresztül a gazdaság felpörgetésére – majd kiderül, hogy tulajdonképpen a lófaszt az a legjobb? Kényes helyzetek ezek, mi tagadás. Mert hiába szembesítjük hisztis kedvesünket barátja hülyeségével, legfeljebb azt érjük el, hogy kétharmados törvényben fogja megállapítani az ecetespaprikás borogatást, valamint államosítja az orvostudományt, en bloc. Finoman kell tehát ilyenkor eljárni: nem szabad felidegesíteni, mert képes, és voluntarista hevületében százezres minimálbért állapít meg, határozatban rögzíti a közüzemi díjak és a kötelező fizetésemelés mértékét, valamint kimondja, hogy ezentúl a parlament hatásköre az éppen aktuális gazdasági növekedés, valamint az uralkodó szélirány meghatározása.
És még sorolhatnánk. A lényeg, hogy annak beismerése, hogy tévedett, hiányzik a hisztis picsa eszköztárából, felesleges is hát azzal próbálkozni, hogy szembesítsük tévedésével: nem fogja megérteni. De hát ez van: különbözőek vagyunk, és nem lehet mindenki tökéletes. De nem érdekes, hisz mindaddig, amíg csak kisebb háztartás vagy egy tonnánál kisebb személyautó vezetését bízzuk ezen embertársainkra, nincs is ezzel semmi baj. Arra kell csak ügyelni, hogy kötőtűnél bonyolultabb műszert, mondjuk stílfűrészt, flexet vagy mondjuk ezer négyzetkilométernél nagyobb országot ne adjunk a kezébe. Még a végén kárt tesz magában. Meg mindenki másban.
