A hvg.hu röpítetette világgá a hírt a minap, miszerint ennek a mostani magyarországnak szeretve tisztelt miniszterelnöke fenséges jóvoltából volt szíves annyira hülyének lenni, hogy összekeverte Márait Ottlikkal. Elmondjuk mostan, miért is baj ez.
Most abba ne menjünk bele, miért sokkal nagyobb baj ez annál, mintha Adolf Hitler munkásságát keverte volna össze, mondjuk, Thomas Mann vonatkozó irodalmi teljesítményével! Ez utóbbi kettőnek ugyanis a világirodalomban (vagy előbbi esetében inkább világuradalomban; bocs) betöltött szerepének összekeverése egyértelmű helyzetet teremt: illető miniszterelnök természetesen síkhülye, valamint náci, ami viszont részhalmaza a síkhülyének, tehát csak a pontos fajmeghatározás miatt tettük hozzá. (Igen, a síkhülyének is vannak fajai. Nem genetikaiak, de vannak.) Természetszerűleg adódik, hogy síkhülyékkel nem foglalkozunk, nekik tárcát, miniszterelnökséget, kézi sajtreszelőnél bonyolultabb háztartási gépet nem adunk, szőlőbe metszeni, epresbe kapálni nem engedjük. De azzal mi van, aki kijelenti, hogy „[a] világhoz nem alkalmazkodni kell, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig”, és hogy ezt Márai mondta? És mindezt megfejeli azzal, hogy mindezt egy olyan fórumon érzi felettébb szükségesnek előadni, amelyre hívei és ellenfelei egy egész éven át várnak, hogy előbbiek a szellemi (és megfelelő díjazás esetén) az egyéb kielégülést, utóbbiak meg a kellő (politikai) muníciót kapják meg általa – sőt, ne tagadjuk, ellene. Más szóval: ha tudja, hogy ez számára az év egyik legfontosabb beszéde, miért bassza el?
Ez utóbbi kérdés egyébként nem is annyira bennem, hanem szakmája szerint magyartanár feleségemben merült fel. Ő egy ilyen szikár, egyenes, tőrőlmetszett lélek: talán már tettem róla némi említést, hogy azon az alföldi tanyán, ahol felnevelkedni lehetősége volt, különféle vadállatok vidám társasága mellett csak könyvek voltak a barátai (továbbá egy petróleumlámpa, ami mellett szoros kivételképpen esténként olvasni is mög volt engedve). Számára tehát érthetetlen, miért beszél valaki hülyeséget: náluk ilyet még a marhák sem csináltak, valamint, ha nem tudja, miért nem olvas utána – vagy megkérhetné valamelyik szíjgyártóját, teszem hozzá már én. (De hát én meg Erzsébetvárosban nevelkedtem, így tudom, mi az a cselédlépcső, mindegy.)
Nos, a kérdés jogos. Miért? Nos: azért, mert nem érdekli. A beszédeit, felteszem, nem is ő maga írja, de amint ebben a gyönyörű fodbalmagyarországban már szinte a legutolsó szertáros kinevezése is miniszterelnöki hatáskör, gondolom, a beszédet is jóváhagyta előtte. És volt benne egy idézet, valami ilyen izétől, írótól, aminek, gondolta ő, biztos utánanézett a fellelője: sőt, én azt sem tartom kizártnak, hogy ő maga illesztette bele a főszövegbe a Marainak hitt Ottlikot. Akárhogyan is: ő azt fogja gondolni, hogy az az idézet Máraitól van, és utánanézni jelen körülmények (tudniillik: kétharmad, teljhatalom) közepette nem érzi időszerűnek.
Ez van, ha diktátorrá válik az ember. Tisztában van vele, hogy van valóság azon kívül is, amit ő gondol, de az annál rosszabb a valóságra nézve. Ő nem hiszi, hogy tévedhet: ha ő úgy emlékszik, hogy Márai, akkor annak kutya kötelessége Márainak is lenni – Márai írókartárs továbbá köteles másnap megírni, a magyar haza nagyobb dicsőségére, az Ottlikot. Ha ő úgy érzi, több gyerek született tavaly, abból tekintet nélkül a statisztika mint tudomány teljes munkásságára, mi több, annak ellenére, őfelsége akarata szerint következik, hogy azok a gyerekek meg akartak születni. Mi több, foganni. Eljutott tehát az üzenet azokba a méhekbe: és innen már csak egyetlen lépés, hogy milyen úton jutott el. És tényleg: az első éjszaka joga és a „közgépet hozzuk ki minden közbeszerzésen győztesnek” napi gyakorlata csak annyiban jelent különbséget, hogy utóbbi esetben egy egész országot baszunk meg.
Itt tartunk. Az a vidám, göcögős összekacsintás pedig, hogy bár nem szabadna, mégis pontosan tudjuk, hány cigányt dolgoztatunk éhbéren közmunkásként, már tényleg csak hab a tortán. A magyar kultúrát nem ismerjük, a magyar írókat csak vasalberti értelemben olvassuk, de azt dekára tudjuk, hogy hány cigány van. Következnek, gondolom, a buzik, libsik, egyéb elhajlók. Majd megkérdezzük a munkaszervezőket, hogy teljesítenek: tudnánk-e fokozni a teljesítményüket, a munkaalapú társadalom újabb öt- (hét-, tizenöt, huszonharminc) éves tervének teljesítése érdekében. Ahogy ők mondják: a haza érdekében. Azaz a magyarok, az ő érdekükben. Mert ők a magyarok. A haza nem lehet ellenzékben.
„A haza végzet, nem pedig trükk és mutatványszám. S a hazafiasság a legszemérmesebb magatartás, olyasféle kötés és parancs, melynek mutogatásával nem szabad tapsokat aratni. De hányan és milyen lehetetlen alkalmak ürügyén élnek ebből a trükkösített, fröccsös hazafiasságból – élnek és éltek, mert ez a legbiztosabb mutatványszám mindenféle pódiumon.”
Ja, ezt tényleg Márai Sándor írta
