Ez az ország a vesztébe rohan.

Mondok, felhívok én egy ügyintézőt ennél az Országos Nyugdíjfolyósító Főigazgatóságnál, valami helyes kis ügyfélszolgálatost, hogy mi van már, mikor lehet már nyilatkozni magánnyugdíjpénztár-ügyben, senki sem mond semmit, a zorbán is csak a nyugdíjasokkal meg a fészbukosokkkal áll szóba, de nekik sem mond semmi konkrétat, persze az obligát hazudozáson túl. Na, hívom a számot, kicsöng, ami már önmagában jó jel. Mármint hogy eszerint fizetik legalább a telefonszámlát, ha nyugdíjat nem is adnak.

Végre felveszik, kimondhatatlan öröm. Mondom, ki vagyok, mit akarok, kishölgy nem mondja, kicsoda ő (hogy mit akar, ezen a ponton nem is érdekelne), de kapcsolja. Hosszú, percekig tartó vivaldihallgatás következik. (Azt is fel kéne durván koncolni, aki kitalálta, hogy bécsi klasszikusokat kell gyerekszintetizátoron nyomatni minden telefonközpontban kapcsolás alatt. Hogy nem őrül bele a sok telefonközpontos, aki egész nap ezt hallgatja, komolyan nem értem.) Na, végre valaki felveszi, ami jó hír, hisz küldhetné rám rögtön a kivégzőosztagot, de minimum az apehet. A rossz hír viszont, hogy másik kishölgy egyrészt nem érti, miért hozzá kapcsolták, mert hogy nem tud ő semmit. Miért is tudna. De legalább kedvesen nem tud, ami a magyar hivatali viszonyok között üdítő fejlemény.

Ezelőtt 10-15 évvel ebbe én még bele is törődtem volna, ám azóta egyrészt felnőttem, másrészt lényegesen többet iszok, és olyankor agresszív vagyok. Kérdem tehát őt, mégis, mikor lehet már tudni valamit, mivelhogy tegnap óta hatályos törvény van erre, nekem jogom van nyilatkozni (még): most mi lesz, kérem, szépkisasszony, ne hagyjon kétségek közt gyötrődni! (Jó, most kicsit kiszíneztem, de a lényege ez volt.) A "törvény" szótól megijedve, esetleg a vonalon keresztül is érezve a pattanásig feszülő hangszálaim keltette rezgés tömény alkoholszagát, belső információkat tudtam meg. Vikilíksz kutyafasza hozzám képest!

Miszerint azt mondta ő lágyan elomló trillákon, hogy mennek a "nagyfőnökök holnap fel pestre, tájékoztatást kapnak, addig mi sem tudunk semmit". Nabazmeg.

(Nagy levegő. Lehiggadás.)

Következő van tehát:

• Lett hozva egy törvény, amiből nem derül ki, hogyan lehet végrehajtani. Ilyen rövid idő alatt pláne.
• Nem lett elmondva senkinek sem, hogy hogyan lehet mégis végrehajtani (pláne ilyen rövid idő alatt).
• Hatálybalépés után két nappal majd már lehet, hogy tudni fogják páran, hogyan élhetünk a jogunkkal (a fenti pláne rövid idő alatt).
• Ha tartják a fenti rohamtempót, lehet, hogy hónapokon, ha nem heteken belül elkészül az a wördben szerkesztett doksi (sorkihúzás, másfeles sorköz), ami a nyilatkozat terve lesz, és már csak tizenhuszonmillió jóváhagyáson, valamint a pápai áldáson kell átesnie. (Idő lejárt.)

És mindezt a helyett, hogy az összes nyugdíjpénztári megtakarítást visszamenőleg 101%-os adóval sújtanák, annak pedig, aki mégis a pénztárban akar maradni, narancssárga betűkkel a homlokára tetováltatnának valami obszcénet, oszt jónapot!

Hát meddig kell még tűrnünk ezt a legmagasabb szintig terjedő dillettantizmust?!