Van egy házilepkénk.
Igazából mondjuk nem tudom, van-e még: néhány órája nem láttam. E szerint tehát nappali lepke. Nagyjából ennyit tudok róla, meg hogy kívülről sötét, szinte fekete, de belül színpompás, 3-4 centis, és olyat is tud, hogy ha kinyitja a szárnyát, szemei is vannak.
Kint fagyoskodott a hóesésben az udvaron. Szürreális látvány volt, sőt, giccses: színes kis lepke didereg a hópelyhek közt. Ebből egy ilyen ákos minimum dalt, akarom mondani, verset ír. (Mármint szerinte. Szerinte verset.)
Ma óta van. Behoztam a házba, én szarok rá, gyerek örüljön. Lepke ellenben kissé felengedett, kezdte otthon érezni magát. Kapott mandarint is, zabálni. Nem tudjuk persze, szereti-e. (A bélszínben kevesebb bizodalmunk volt, meg nem is volt itthon.) Mindegy, a büdös rovar elvan, változtatja a pozícióját a házban, mandarin fogy, alles in Ordnung zu Hause.
Ja: merhogy hazajöttünk Hévízről. Muszáj volt, és kivételesen nem miattam: a nagyobbik bekapott valami vírust, ami kezdett kellemetlenné válni, miután telehányta a szállodában a dzsakudzit. Kezdtek ugyanis ferde szemmel nézni ránk emiatt, ami nem volt kellemes, így a távozás mellett döntöttünk. (Egyeseket ugyanis nem tölti el nyugalommal a pezsgőfürdő tetején úszkáló félig emésztett répa. Fura emberek vannak. Biztos zsidók.)
A lényeg, hogy megtanultam: a házilepke tartása nagy gondosságot, odafigyelést igényel. Ez a dög ugyanis rárepül helyekre a lakásban és onnan nem szívesen távozik. Ez különösen fürdővárosból hazaérkezést követő, feleség által elmebajig fokozott nagymosás közben okoz gondot. A lepke ugyanis rászáll a száradó szarokra, mittom, inni, és ettől a hajtogatás sem tántorítja. Azaz belehal a hülye a mozdulatlanságába. Nagyon kell figyelni. Meg egyáltalán: innentől nem csak úgy vadul, fékevesztett módon megyünk durrbele a házban, hanem legfeljebb toporgunk, tipegünk, és minden idegszálunkkal igyekszünk nem kilencven kilósak lenni. Mert azt a szőnyegen pihegő pille nehezen tűri.
Így aztán intelligensebb embereknél kialakul egy új készség, amit most hirtelen „hol-az-a-kurva-dög” szimptómának neveznék. Ez egy nagyon alattomos tünetegyüttes: gyakorlatilag meggátol minden komolyabban vehető mozgást, ellenben fokozott idegi igénybevételt indukál. Környezetünk megváltozott, idegen lett számunkra, minden sarkon új veszélyek, széttaposástól rettegő pillangók leselkednek, és nincs menekvés önmagunk böszmesége elől. Az élet egy rémálommá vált, és ez ellen semmit sem tehetünk, kivéve, hogy feldolgozzuk a csapást.
És persze az is előfordul, hogy számunkra idegen környezetben vagyunk kénytelenek szembesülni azzal, hogy a szabályok megváltoztak. Ruganyos léptekkel lépünk a porondra, mint egy kis büszke gladiátor, hogy ott küzdjünk minden erőnkkel, és mindeközben azt hisszük, hogy a legjobb tudásunkat, szónoki erőnket előkapva védtük meg utolsó csepp vérünkig a hazát, saját szobrunk talapzatán mennydörögve! És mit ad Isten, kiderül, hogy szimplán csak bohócot csináltunk magunkból ugyanazon a porondon: az ellen ugyanis gonoszul elmosolyodik, és először rendreutasít, majd rámutat szánalmas kis csúsztatásainkra, miután tényekkel forrasztotta torkunkra a szót, hogy végül kegyelemdöfésként odáig süllyedjen, hogy aljas, ordenáré módon Tocqueville-től idézzen. És nem süllyed el mindeközben szégyenletében!
Az ilyennel, javaslom, ne együnk együtt. Sőt, alázzuk meg még jobban: ne nyújtsunk neki kezet se. És ha ebből sem ért, még mindig mutathatunk neki szamárfület: végső soron a nyelvünk is kinyújthatjuk reá. Meg is érdemli. Mást sem érdemel. És miután ily módon voltaképpen már a hülyepartedlis ajtónálló is rajtunk röhög, emelt fővel lépkedjünk az örökkévalóságba.
Ne csüggedjünk: az Európai Unió Legszánalmasabb Elnöke cím is szépen csillog.
