Voltaképpen én teljes mértékben egyet bírok érteni azzal, hogy ha valakinek preszekszuális élménye van attól, ha birizgálja a mellit neki valami. (Egyben elnézést kérek a címben foglalt szar szóvicc miatt.)
Ennél én súlyosabb dolgot is el bírok képzelni, alapvetően két okból. Egyrészt én is voltam óvodás, melynek során sok fantasztikusabbnál fantasztikusabb élményben volt részem! Abban a korban tulajdonképpen minden fantasztikus volt, még az is, ami teljesen reális. Olyankor ismerkedik ugyanis a nyiladozó értelem az őt körülölelő világgal, tehát teljesen logikus, hogy már az is egy izgalomforrás, ami később már nem az: ilyen a „lift” intézménye például, amelynek során teljesen nyilvánvalóan nem megyünk sehová, hiszen állunk egy dobozban, mégis úgy érezzük, hogy emelkedünk.
Ilyen meghatározó preszekszuális élményem nekem, hogy fekszem az oviban az ágyban és nyomkodom lefele ágaskodó pöcörőmet. Ma már ez elképzelhetetlen lenne (anatómiailag), sőt, a lefelé nyomkodás voltaképpeni mélyebb értelme is homályba vész, de 4-5 évesen az ilyesmi még egészen logikusnak tűnt. És persze nem kizárt, hogy
A másik ok, ami miatt egyet tudok érteni azzal, ha valaki szereti, ha őtet birizgálja megfelelő ponton a megfelelő entitás, az az, hogy felnőttem, így szert tettem bizonyos ismeretekre arra nézvést, kit hol kell (magam is beleértve) megérinteni, hogy annak jó legyen. A kutyát például a fülei mögött, asszonyt egy jelentősen máshova eső ponton, míg a főnököt a hiúságán jó üstökön ragadni. (Jómagamnak szintén megvannak a maga pontjai és entitásai, most nem mennék bele. A pöcörő lefelé nyomkodása mindenesetre már nem tartozik bele. Felnőttem, ez van.)
Namost azt én persze nem tudhatom, hogy a közszolgának hol jó. De van, aki tudja: a közszolgának konkrétan a mellyin. Mármint ha aztat birizgálják őneki, tűvel ráadásul. Persze a javaslat megengedi, hogy neki őszerinte ez mégse jó, de a megfogalmazásból kiderül, miszerint neki az mégis jó, csak elfojtja azt mélyen. Minekutána fel kell őt szabadítani, amiért cserébe természetesen semmi se drága.
Az persze, hogy én ezt nem tudom, nem csodálatos, hiszen doktorkovácszoltán sem vagyok, és alighanem most már azt is megértettem, miért is nem vagyok az. Az ilyen ugyanis immanens módon tudja, de mit tudja, egyenesen bele van kódolva a génjeibe, hogy tudja, kinek mi a jó: közhivatalnoknak a kitűző, áramfogyasztónak az áramár-emelés, magánnyugdíj-pénztárasnak az állami nyugdíj. Országgyűlési képviselőnek meg a Himnusz állítja fel reggelente, tehát logikus, hogy csak nemzeti anthémunk elénekelése lohasztja le buzgalmát.
Ám: kinek a pap, kinek a papné. Kockáztatva a polgárjogi pert (becsületsértés), leközlöm ennek a másik doktorkovácszoltánnak, egyben ötletgazdának a fotóját:
Nem tom, szerintem kár erre pazarolni a paragrafust. Elég volna egy kurva nagy molinóban feltenni a képviselő úr fotográfiáját a parlamentba, a házelnöki pulpitus fölé. És akinek ezek után még mindig feláll, azt, mint menthetetlen perverzet, ki kell utasítani az országból!
